olyan nehezen jönnek a szavak…
pedig nagyon el szeretném mondani neked…
nem azért jönnek nehezen, mert nem tudom megfogalmazni, vagy mert ne tudnám, mit szeretnék mondani – azért jönnek nehezen, mert félek, hogy giccses lesz, csöpögni fog, vagy ilyesmi :)
de bárhogy is, bármennyire is giccses, akkoris igaz…
olyat adsz a Sebinek és általa nekem, amiről én nem is tudtam, hogy létezik…
olyan mérhetetlen szeretetet és hálát érzek mindazért, ahogy a Sebivel vagy, hogy arra nincsenek szavak…
tudom, erre azt mondanád, ha itt ülnél velem szemben, hogy de hát ez a természetes…
csakhogy nem az, nekem nem – én ezt még nem éltem meg, se gyerekként, se anyaként…
nemcsak nekem vagy nagyon nagy ajándék…
azt érzem, hogy a Sebinek ugyanúgy, ugyanolyan nagy ajándék vagy a Sorstól…
tudom, hogy ezek nagy szavak – de azt is tudom, a zsigereimben érzem, hogy igazak
és csak remélem, hogy tudunk annyit adni Neked, amennyit mi kapunk Tőled…
nagyon szeretlek
szerda, augusztus 26, 2009
szerda, augusztus 12, 2009
zavarban
édesem, ez nekem…
hogy is mondjam?
nehéz… zavarba jövök, ingadozni kezdek, s megijedek…
hogy tényleg sok vagyok-e
hogy ez most vicc, vagy komoly
vagy olyan vicc, amiben azért van komoly…
nem akarom, hogy olyan legyen, amiben nem ugyanúgy vagyunk benne mindketten…
izé…
szóval…
kérlek szépen, ezzel ne viccelj, vagy ne így…
vagy ha van valami, akkor inkább mondd – már komolyan…
nem akarom elveszíteni az önbizalmam ezen a téren…
tudod, olyan sokban tudom, hogy kevés vagyok… vagy éppen sok
szeretném hinni, hogy ebben nem
se kevés, se sok
hanem pont úgy jó, ahogy…
értesz?
hogy is mondjam?
nehéz… zavarba jövök, ingadozni kezdek, s megijedek…
hogy tényleg sok vagyok-e
hogy ez most vicc, vagy komoly
vagy olyan vicc, amiben azért van komoly…
nem akarom, hogy olyan legyen, amiben nem ugyanúgy vagyunk benne mindketten…
izé…
szóval…
kérlek szépen, ezzel ne viccelj, vagy ne így…
vagy ha van valami, akkor inkább mondd – már komolyan…
nem akarom elveszíteni az önbizalmam ezen a téren…
tudod, olyan sokban tudom, hogy kevés vagyok… vagy éppen sok
szeretném hinni, hogy ebben nem
se kevés, se sok
hanem pont úgy jó, ahogy…
értesz?
csütörtök, július 30, 2009
hogy vagy?
hogy vagy kedves? :)
te tudsz mindent, legalábbis remélem… hogy jó, hogy vagy, szeretem, hogy itt élsz velem/velünk, hogy ez a legjobb történet, amit eddig életemben éltem… hogy szeretlek nagyon…
és te hogy vagy, kedves?
jó itt? szeretsz itt? szeretsz velem? nem bántad meg, hogy belevágtunk ebbe a kalandba együtt? nem szeretnél inkább máshogy és máshol?
ne ijedj meg, nem félek :)
csak rájöttem, hogy még nem kérdeztelek meg…
én csak mondom, de még nem kérdeztem meg, hogy és neked rendben van-e ez így?
mert nekem igen…
szeretlek nagyon
te tudsz mindent, legalábbis remélem… hogy jó, hogy vagy, szeretem, hogy itt élsz velem/velünk, hogy ez a legjobb történet, amit eddig életemben éltem… hogy szeretlek nagyon…
és te hogy vagy, kedves?
jó itt? szeretsz itt? szeretsz velem? nem bántad meg, hogy belevágtunk ebbe a kalandba együtt? nem szeretnél inkább máshogy és máshol?
ne ijedj meg, nem félek :)
csak rájöttem, hogy még nem kérdeztelek meg…
én csak mondom, de még nem kérdeztem meg, hogy és neked rendben van-e ez így?
mert nekem igen…
szeretlek nagyon
péntek, július 24, 2009
két szó
újraolvastam a blogod :)
jó volt újraolvasni, nagyon :)
pedig csak írni akartam két szót, azt, hogy érzem és köszönöm, de ahogy beléptem az irányítóba, kedvem támadt újraolvasni… és arra gondoltam, hogy talán nem is kell más, mint újra és újra elolvasni, amikor elindulok lefelé a lejtőn… mert ott van benne minden, minden sötét mélyben bújkáló, olykor feltörő félelmemre a válasz, és hiszem, hogy az nem változik…
de azt is hiszem, hogy az út, amelyen járunk, oda vezet, hogy ezek a kételyek végleg eltűnnek…
látod, hogy fecsegek? :)
pedig csak annyit akartam írni, hogy érzem és köszönöm :)
szeretlek
jó volt újraolvasni, nagyon :)
pedig csak írni akartam két szót, azt, hogy érzem és köszönöm, de ahogy beléptem az irányítóba, kedvem támadt újraolvasni… és arra gondoltam, hogy talán nem is kell más, mint újra és újra elolvasni, amikor elindulok lefelé a lejtőn… mert ott van benne minden, minden sötét mélyben bújkáló, olykor feltörő félelmemre a válasz, és hiszem, hogy az nem változik…
de azt is hiszem, hogy az út, amelyen járunk, oda vezet, hogy ezek a kételyek végleg eltűnnek…
látod, hogy fecsegek? :)
pedig csak annyit akartam írni, hogy érzem és köszönöm :)
szeretlek
hétfő, július 20, 2009
folytatás
laci, külön malomban őrlünk
és nem vagyok veled lekezelő és nem utasítalak rendre
én bosszantottalak (ezek szerint), te nekem fájdalmat okoztál
a kettő között azért van különbség, azt gondolom
a lényegre persze nem válaszoltál, mintha nem akarnád meghallani
talán tényleg nem akarod
mindegy, mennyire van igazad, akkor sem beszélhetsz így velem, ezt így érted?
és még mindig nem érted, hogy egy megfelelő gesztus elég lehet, hogy ami téged bosszant, annak vége legyen, de most nem erről van szó
újra mondom, nincs olyan helyzet, ami indokolja, hogy durván beszélj velem, hogy megalázz – így elég tiszta?
nem az érdekel, minek szánod, az számít, hogy hogyan jön ki, mi lesz belőle
és nem fogom lehajtott fejjel elviselni, mert nem
jól értem, hogy a válaszod azt jelenti, hogy fenntartod magadnak a jogot, hogy bármikor így beszélj velem, ha úgy érzed, valamit nem megfelelően csinálok? mert akkor most álljunk fel az asztaltól
nem is akarsz megérteni, nem is akarsz változtatni
és ne gyere nekem a genetikával, mert olyan dolgokat változtatok a közös életünk kedvéért, amik, nyugodtan mondhatom, abszolút genetikaiak nálam, mégis dolgozom rajtuk – szóval, nincs lehetetlen, ha a másikért meg akarod tenni
ha nem akarod, az persze más
csak kérdés, mi következik belőle…
és nem vagyok veled lekezelő és nem utasítalak rendre
én bosszantottalak (ezek szerint), te nekem fájdalmat okoztál
a kettő között azért van különbség, azt gondolom
a lényegre persze nem válaszoltál, mintha nem akarnád meghallani
talán tényleg nem akarod
mindegy, mennyire van igazad, akkor sem beszélhetsz így velem, ezt így érted?
és még mindig nem érted, hogy egy megfelelő gesztus elég lehet, hogy ami téged bosszant, annak vége legyen, de most nem erről van szó
újra mondom, nincs olyan helyzet, ami indokolja, hogy durván beszélj velem, hogy megalázz – így elég tiszta?
nem az érdekel, minek szánod, az számít, hogy hogyan jön ki, mi lesz belőle
és nem fogom lehajtott fejjel elviselni, mert nem
jól értem, hogy a válaszod azt jelenti, hogy fenntartod magadnak a jogot, hogy bármikor így beszélj velem, ha úgy érzed, valamit nem megfelelően csinálok? mert akkor most álljunk fel az asztaltól
nem is akarsz megérteni, nem is akarsz változtatni
és ne gyere nekem a genetikával, mert olyan dolgokat változtatok a közös életünk kedvéért, amik, nyugodtan mondhatom, abszolút genetikaiak nálam, mégis dolgozom rajtuk – szóval, nincs lehetetlen, ha a másikért meg akarod tenni
ha nem akarod, az persze más
csak kérdés, mi következik belőle…
vasárnap, július 19, 2009
...
édesem
sokat gondolkoztam a main, meg azon, hogy visszatérő ez már
és arra jutottam, hogy nem voltam őszinte, bár magam se tudtam róla
s ha nem voltam az, amögött a tudattalan félelem volt, hogy elveszítelek
de
én valójában arra vártam, hogy megígéred, hogy nem beszélsz így velem többet
mert nem érdemlem meg
akármilyen mérges vagy, akármennyire nem érted is, mi a bajom, vagy gondolod hisztinek, ami bajom éppen van, akkor sem érdemlem azt, hogy így beszélj velem, ilyen lekezelő, leugatós stílusban
így nem beszél az ember azzal, akit szeret
semmikor
nincs rá ok, és nincs ezt indokló helyzet sem
én sosem beszélnék így veled, mert ennél jobban tisztellek és többre tartalak
ha így beszélsz velem, azzal fájdalmat okozol
ha bárki más tenné ezt velem, ebben a stílusban, nem maradna állva, ugye tudod?
és nincs az a szerelem, amiért én elfogadom, hogy ezt lehet velem
nagyon szeretlek – de ez nem jogosít fel téged arra, hogy megengedd magadnak ezt a stílust
ez nem jelenti azt, hogy igazam van abban, amiért kiakadtam, lehet, hogy egyáltalán nincs igazam, mimóza vagyok, hisztis, vagy akármi, és akkor lehet arról beszélni, hogy miért vagyok éppen hülye vagy túlérzékeny, de azt sem ebben a stílusban
és valamiért úgy gondolom, hogy egy nagy és erős férfinak nincs szüksége arra, hogy így beszéljen a nővel, akit állítólag szeret
ez nem erély, ez megalázás
ha szeretek, és a másik azt mondja, ezt ne csináld, mert nekem fáj, akkor nem csinálom, mert neki fáj, és nem akarok fájdalmat okozni, figyelni fogok arra, hogy ne okozzak újra fájdalmat azzal, amiről tudom, hogy neki fájdalmat okoz – ez ennyire egyszerű és én is eszerint próbálom meg csinálni a dolgokat, ezért alkalmazkodom és ezért változom
a következő ilyennél fel fogok állni, bárhol vagyunk is, és el fogok menni, nem haragból, hanem mert ezt velem nem, és kész
az pedig, hogy miért bántott engem az, ami szerinted egy vicc volt, ennél sokkal hosszabb és nehezebb téma, talán majd egyszer, ha akarod…
szeretlek
sokat gondolkoztam a main, meg azon, hogy visszatérő ez már
és arra jutottam, hogy nem voltam őszinte, bár magam se tudtam róla
s ha nem voltam az, amögött a tudattalan félelem volt, hogy elveszítelek
de
én valójában arra vártam, hogy megígéred, hogy nem beszélsz így velem többet
mert nem érdemlem meg
akármilyen mérges vagy, akármennyire nem érted is, mi a bajom, vagy gondolod hisztinek, ami bajom éppen van, akkor sem érdemlem azt, hogy így beszélj velem, ilyen lekezelő, leugatós stílusban
így nem beszél az ember azzal, akit szeret
semmikor
nincs rá ok, és nincs ezt indokló helyzet sem
én sosem beszélnék így veled, mert ennél jobban tisztellek és többre tartalak
ha így beszélsz velem, azzal fájdalmat okozol
ha bárki más tenné ezt velem, ebben a stílusban, nem maradna állva, ugye tudod?
és nincs az a szerelem, amiért én elfogadom, hogy ezt lehet velem
nagyon szeretlek – de ez nem jogosít fel téged arra, hogy megengedd magadnak ezt a stílust
ez nem jelenti azt, hogy igazam van abban, amiért kiakadtam, lehet, hogy egyáltalán nincs igazam, mimóza vagyok, hisztis, vagy akármi, és akkor lehet arról beszélni, hogy miért vagyok éppen hülye vagy túlérzékeny, de azt sem ebben a stílusban
és valamiért úgy gondolom, hogy egy nagy és erős férfinak nincs szüksége arra, hogy így beszéljen a nővel, akit állítólag szeret
ez nem erély, ez megalázás
ha szeretek, és a másik azt mondja, ezt ne csináld, mert nekem fáj, akkor nem csinálom, mert neki fáj, és nem akarok fájdalmat okozni, figyelni fogok arra, hogy ne okozzak újra fájdalmat azzal, amiről tudom, hogy neki fájdalmat okoz – ez ennyire egyszerű és én is eszerint próbálom meg csinálni a dolgokat, ezért alkalmazkodom és ezért változom
a következő ilyennél fel fogok állni, bárhol vagyunk is, és el fogok menni, nem haragból, hanem mert ezt velem nem, és kész
az pedig, hogy miért bántott engem az, ami szerinted egy vicc volt, ennél sokkal hosszabb és nehezebb téma, talán majd egyszer, ha akarod…
szeretlek
péntek, július 17, 2009
katánál
katánál voltam masszázson…
aztán azt mondta, írjam le, amiket láttam, és figyeljek az álmaimra is…
nagy és erős beavatás volt ez, azóta mintha kitömtek volna béke-porral (kitaláltam ezt a szót, nem tudom, van-e ilyen, szerintem nincs…), dimenziót váltottam, de erre nincsenek szavak… fogyó hold van, elengedése olyan dolgoknak, amelyek már csak koloncként lógtak rajtam, nem is tudom, miért cipeltem, talán csak a megszokás, néz az ember bután, aztán egyszercsak rájön, hogy jé, a kurva nehéz szatyrot akár le is teheti és otthagyhatja az út szélén, akkor sem történik semmi, sőt…
azt mondta, kicsusszantam a testemből, nem tudom, de filmszakadásom volt, egy rövid idő, amire nem emlékszem, nem alvás, mert azt szoktam tudni, amikor felébredek, hogy aludtam, de itt nem, hanem egyszercsak ott voltam megint az asztalon…
na jó, vegyük sorban:
volt az angyal, aztán jött a férfi a keményített ingmellben, frakkban, magas cilinderben, akit katánál láttam a múlt alkalommal, de most áttetsző volt nagyon, aztán álltam lacival szemközt, az arcába martam, leszedtem róla a húst, kibomlott belőle és hatalmas kobrakígyóvá változott, akkor csinált rajtam valamit a kata, amitől megpördültem, levedlettem a testem, és én is hatalmas kobrakígyóvá váltam, állt a két kígyó egymással szemközt (kata azt mondta, ez egyiptom), aztán láttam lacit egy hatalmas széken vagy trónuson, nem tudom, mi volt az, de azt tudtam, hogy ő ott az uralkodó, messze voltam tőle, de közünk volt egymáshoz, nem tudom, micsoda, aztán kata egy mozdulatánál, amikor a keze a kezemben volt, azt láttam, hogy táncolunk, kata és én, erdő szélén valahol, amikor jött egy lovas, engem felkapott és elszáguldott velem, aztán magáévá tett, nem voltak részletek, csak tudtam, hogy ez történik, tiltakoztam, de mégis tudtam, hogy ennek kell történnie (hogy ez mennyire a jelen valójában, azt nem tudom), aztán valakit máglyán égettek el, talán engem, talán katát, de lacinak köze volt hozzá, tudtam, hogy egy vár ablakából nézi, aztán láttam újra a cilinderes férfit, akkor már nem volt áttetsző, és ez az újra találkozás nagy bocsánatkérés volt és egyben nagy megbocsátás, aztán két kék alak nagy fehérségben, talán két lélek?, kata a mellkasomnál dolgozott, amikor hirtelen indián sámán lettem, teljes ünnepi díszben, elindultam a nap felé, és hirtelen anúbisszá váltam, majd újra indiánként egy totemoszlop előtt, nyilakkal lőttek, míg meg nem haltam, gyors halál volt, aztán hófúvás, méteres hóval borított út, két fehér lada, az egyik megcsúszott és belezuhant az árokba, de oka nem volt a balesetnek, csak néztem utána és tudtam, hogy valaki, aki nekem fontos, ott meghalt, elvesztettem, végül egy ablakon néztem kifelé, és az ablak egyre kisebb lett, mindennel együtt, ami mögötte volt, de nem egy szobában vagy egy házban voltam, miközben az ablak távolodott, mögötte ezzel a világgal, hanem egy hatalmas fehér térben…
hát, fura így leírva látni…
átélni, érezni egészen más, mindegy, nem megfogható, mire végeztünk, persze leó megint csinált kaját, ettünk és beszélgettünk, és egyszercsak megszállt valami végtelen béke, amiről remélem, mostmár nem hagy el…
de ha elhagyna is, csak eszembe kell jusson ez…
naná, hogy nem véletlen, hogy most olvasom a szeretetkönyvet, szorosan ehhez simul, az én, aki a bábú itt, és az én, aki mozgatja, szeretni azt jelenti, elfogadni annak, aki…
most nem tudok többet, majd ha még eszembe jut valami, akkor leírom azt is…
aztán azt mondta, írjam le, amiket láttam, és figyeljek az álmaimra is…
nagy és erős beavatás volt ez, azóta mintha kitömtek volna béke-porral (kitaláltam ezt a szót, nem tudom, van-e ilyen, szerintem nincs…), dimenziót váltottam, de erre nincsenek szavak… fogyó hold van, elengedése olyan dolgoknak, amelyek már csak koloncként lógtak rajtam, nem is tudom, miért cipeltem, talán csak a megszokás, néz az ember bután, aztán egyszercsak rájön, hogy jé, a kurva nehéz szatyrot akár le is teheti és otthagyhatja az út szélén, akkor sem történik semmi, sőt…
azt mondta, kicsusszantam a testemből, nem tudom, de filmszakadásom volt, egy rövid idő, amire nem emlékszem, nem alvás, mert azt szoktam tudni, amikor felébredek, hogy aludtam, de itt nem, hanem egyszercsak ott voltam megint az asztalon…
na jó, vegyük sorban:
volt az angyal, aztán jött a férfi a keményített ingmellben, frakkban, magas cilinderben, akit katánál láttam a múlt alkalommal, de most áttetsző volt nagyon, aztán álltam lacival szemközt, az arcába martam, leszedtem róla a húst, kibomlott belőle és hatalmas kobrakígyóvá változott, akkor csinált rajtam valamit a kata, amitől megpördültem, levedlettem a testem, és én is hatalmas kobrakígyóvá váltam, állt a két kígyó egymással szemközt (kata azt mondta, ez egyiptom), aztán láttam lacit egy hatalmas széken vagy trónuson, nem tudom, mi volt az, de azt tudtam, hogy ő ott az uralkodó, messze voltam tőle, de közünk volt egymáshoz, nem tudom, micsoda, aztán kata egy mozdulatánál, amikor a keze a kezemben volt, azt láttam, hogy táncolunk, kata és én, erdő szélén valahol, amikor jött egy lovas, engem felkapott és elszáguldott velem, aztán magáévá tett, nem voltak részletek, csak tudtam, hogy ez történik, tiltakoztam, de mégis tudtam, hogy ennek kell történnie (hogy ez mennyire a jelen valójában, azt nem tudom), aztán valakit máglyán égettek el, talán engem, talán katát, de lacinak köze volt hozzá, tudtam, hogy egy vár ablakából nézi, aztán láttam újra a cilinderes férfit, akkor már nem volt áttetsző, és ez az újra találkozás nagy bocsánatkérés volt és egyben nagy megbocsátás, aztán két kék alak nagy fehérségben, talán két lélek?, kata a mellkasomnál dolgozott, amikor hirtelen indián sámán lettem, teljes ünnepi díszben, elindultam a nap felé, és hirtelen anúbisszá váltam, majd újra indiánként egy totemoszlop előtt, nyilakkal lőttek, míg meg nem haltam, gyors halál volt, aztán hófúvás, méteres hóval borított út, két fehér lada, az egyik megcsúszott és belezuhant az árokba, de oka nem volt a balesetnek, csak néztem utána és tudtam, hogy valaki, aki nekem fontos, ott meghalt, elvesztettem, végül egy ablakon néztem kifelé, és az ablak egyre kisebb lett, mindennel együtt, ami mögötte volt, de nem egy szobában vagy egy házban voltam, miközben az ablak távolodott, mögötte ezzel a világgal, hanem egy hatalmas fehér térben…
hát, fura így leírva látni…
átélni, érezni egészen más, mindegy, nem megfogható, mire végeztünk, persze leó megint csinált kaját, ettünk és beszélgettünk, és egyszercsak megszállt valami végtelen béke, amiről remélem, mostmár nem hagy el…
de ha elhagyna is, csak eszembe kell jusson ez…
naná, hogy nem véletlen, hogy most olvasom a szeretetkönyvet, szorosan ehhez simul, az én, aki a bábú itt, és az én, aki mozgatja, szeretni azt jelenti, elfogadni annak, aki…
most nem tudok többet, majd ha még eszembe jut valami, akkor leírom azt is…
kedd, július 14, 2009
porszívózás után :)
már megyek aludni, mert leesik a fejem :)
csak akarom, hogy tudd, hogy jó nap volt ez, úgy az egész :)
a két porszívózás között a beszélgetés… jó volt, és fontos…
meg a porszívózás is :)
meg hogy kinyíltál, és én is…
és a szúnyogok ellenére a séta is, sőt, velük együtt, tízet túléltem, azért az nem semmi! :)
tanuljuk egymást, még tanuljuk…
tudom, nem egyszerű…
de jól csináljuk
ugye, szerinted is?
csak akarom, hogy tudd, hogy jó nap volt ez, úgy az egész :)
a két porszívózás között a beszélgetés… jó volt, és fontos…
meg a porszívózás is :)
meg hogy kinyíltál, és én is…
és a szúnyogok ellenére a séta is, sőt, velük együtt, tízet túléltem, azért az nem semmi! :)
tanuljuk egymást, még tanuljuk…
tudom, nem egyszerű…
de jól csináljuk
ugye, szerinted is?
axióma
axiómát szeretnék leszögezni
az INTIMITÁS nem egyenlő a SZEX-vel
nem minden érintés az ágyba vezet
van, ami csak a gyengédségről szól, az összetartozásról
nekem legalábbis
egészen nyersen:
nem mindig kefélni akarok, ha odabújok a férfihez, akit szeretek
és megfordítva:
nagyon bírnám, ha olyankor is megérintene, amikor nem kefélni akar
na
és még valamit:
mindenki máshogy fejezi ki a szeretetét, másként mutatja meg
olykor nem lenne rossz egy tolmács
valamint nem árt, ha a felek legalább valamennyire megtanulják egymás nyelvét
csak előbújt belőlem a cinikus dög
nem örülök neki
amíg sírok, addig jobb
bizonyos szempontból…
az INTIMITÁS nem egyenlő a SZEX-vel
nem minden érintés az ágyba vezet
van, ami csak a gyengédségről szól, az összetartozásról
nekem legalábbis
egészen nyersen:
nem mindig kefélni akarok, ha odabújok a férfihez, akit szeretek
és megfordítva:
nagyon bírnám, ha olyankor is megérintene, amikor nem kefélni akar
na
és még valamit:
mindenki máshogy fejezi ki a szeretetét, másként mutatja meg
olykor nem lenne rossz egy tolmács
valamint nem árt, ha a felek legalább valamennyire megtanulják egymás nyelvét
csak előbújt belőlem a cinikus dög
nem örülök neki
amíg sírok, addig jobb
bizonyos szempontból…
hétfő, július 13, 2009
egyedül
nem tudok aludni menni
nem tudok odamenni, mert tudom, hogy elbőgöm magam
ez neked hiszti
rendben
nekem más
mindegy
nem tudom
ha az ember, nem bocsi, ha az ember lánya, azaz én, úgy csinálja a dolgokat, direkt, hogy legyen idő, ne úgy legyen, mint az utóbbi időben, hogy betakar, szóval, igyekszik, aztán odabújik, szeretettel, és akkor azt kapja, hogy muszáj-e mindig összetapadni, akkor az ember lánya, azaz én, megbántódik
ez tud fájni…
eléggé tud
azon gondolkoztam, miért ennyire…
rendben, mimózavirág, rendben
de azért mégis…
szóval, hogyan is állunk az intimitással?
az összebújással?
az érintéssel?
kinek mekkora igénye van rá?
nekem sok, ezt nyilván tudod már
neked kevés, ezt meg már én tudom
nem tudom, hogyan telt el 25 éved, mennyire szoktad meg, hogy ez nincs, vagy nem lehet, vagy nem annyi, vagy nem úgy, tényleg nem tudom, csak morzsák vannak meg abból, amit meséltél…
nekem majd 10 évem telt ezek hiányában, úgy, hogy tudtam, hogy hiányzik…
sőt, ha az utolsó 3-at is hozzáveszem…
egyszer mondtam, nem is egyszer, hogy kenyérre lehet kenni, olyan könnyen meg lehet vesztegetni, hogy az már szinte szégyellnivaló…
szóval, hogyan is állunk az intimitással?
az első pillanattól tudod, láttad, érezted, mondtad is, hogy ez nekem mennyire fontos…
alkalmazkodom, sorra adok fel mindent, amiről azt gondoltam, hogy én vagyok, ha nem, hát nem, nem kell az legyek, amit hittem magamról, mert amit hoztál, az jó, amit mutatsz, az jó, de ha ezek közé tartozik az is, hogy beérjem ennyivel, az nem jó, az nekem egyáltalán nem jó…
észrevetted, hogy az utóbbi időben én kuncsorgok, én megyek mindig oda?
hozzád bújni, ölelni, simogatni…
mikor jöttél hozzám oda utoljára, csak hogy megölelj, csak úgy, hogy cuppanj rám...
már nem érzem, hogy ajándék vagyok, már nem érzem, hogy öröm vagyok…
azt érzem, hogy sok-sok dolog van még velem, sok faragnivaló, de azt, hogy ajándék, öröm, azt nem…
mindenre képes vagyok, mindenre…
ha…
úgy érzem, mintha távolítanál, mintha elfogadnád az ölelést, ha megyek, bújok, de nem örülnél neki, csak elviselnéd, mint ami ezzel jár…
a nővel, a kapcsolattal…
pedig nem így volt, emlékszem arra a férfira, aki olyan sokszor odajött hozzám, csak hogy megöleljen, csak hogy lopjon egy csókot…
most azt látom, hogy ülsz a fotelben, messze tőlem…
ma délelőtt, beszélgettünk, te az egyik fotelben, én a másikban, láttad, hogy fáj, látnod kellett, nem jöttél oda, nem simogattál meg, de amikor odamentem hozzád, hagytad…
nem tudom, hol jársz, de nekem hiányzol…
"amíg a híd a folyót átöleli szelíden, kis puha vállad én addig ölelem..."
nem tudok odamenni, mert tudom, hogy elbőgöm magam
ez neked hiszti
rendben
nekem más
mindegy
nem tudom
ha az ember, nem bocsi, ha az ember lánya, azaz én, úgy csinálja a dolgokat, direkt, hogy legyen idő, ne úgy legyen, mint az utóbbi időben, hogy betakar, szóval, igyekszik, aztán odabújik, szeretettel, és akkor azt kapja, hogy muszáj-e mindig összetapadni, akkor az ember lánya, azaz én, megbántódik
ez tud fájni…
eléggé tud
azon gondolkoztam, miért ennyire…
rendben, mimózavirág, rendben
de azért mégis…
szóval, hogyan is állunk az intimitással?
az összebújással?
az érintéssel?
kinek mekkora igénye van rá?
nekem sok, ezt nyilván tudod már
neked kevés, ezt meg már én tudom
nem tudom, hogyan telt el 25 éved, mennyire szoktad meg, hogy ez nincs, vagy nem lehet, vagy nem annyi, vagy nem úgy, tényleg nem tudom, csak morzsák vannak meg abból, amit meséltél…
nekem majd 10 évem telt ezek hiányában, úgy, hogy tudtam, hogy hiányzik…
sőt, ha az utolsó 3-at is hozzáveszem…
egyszer mondtam, nem is egyszer, hogy kenyérre lehet kenni, olyan könnyen meg lehet vesztegetni, hogy az már szinte szégyellnivaló…
szóval, hogyan is állunk az intimitással?
az első pillanattól tudod, láttad, érezted, mondtad is, hogy ez nekem mennyire fontos…
alkalmazkodom, sorra adok fel mindent, amiről azt gondoltam, hogy én vagyok, ha nem, hát nem, nem kell az legyek, amit hittem magamról, mert amit hoztál, az jó, amit mutatsz, az jó, de ha ezek közé tartozik az is, hogy beérjem ennyivel, az nem jó, az nekem egyáltalán nem jó…
észrevetted, hogy az utóbbi időben én kuncsorgok, én megyek mindig oda?
hozzád bújni, ölelni, simogatni…
mikor jöttél hozzám oda utoljára, csak hogy megölelj, csak úgy, hogy cuppanj rám...
már nem érzem, hogy ajándék vagyok, már nem érzem, hogy öröm vagyok…
azt érzem, hogy sok-sok dolog van még velem, sok faragnivaló, de azt, hogy ajándék, öröm, azt nem…
mindenre képes vagyok, mindenre…
ha…
úgy érzem, mintha távolítanál, mintha elfogadnád az ölelést, ha megyek, bújok, de nem örülnél neki, csak elviselnéd, mint ami ezzel jár…
a nővel, a kapcsolattal…
pedig nem így volt, emlékszem arra a férfira, aki olyan sokszor odajött hozzám, csak hogy megöleljen, csak hogy lopjon egy csókot…
most azt látom, hogy ülsz a fotelben, messze tőlem…
ma délelőtt, beszélgettünk, te az egyik fotelben, én a másikban, láttad, hogy fáj, látnod kellett, nem jöttél oda, nem simogattál meg, de amikor odamentem hozzád, hagytad…
nem tudom, hol jársz, de nekem hiányzol…
"amíg a híd a folyót átöleli szelíden, kis puha vállad én addig ölelem..."
szerda, július 08, 2009
...
Morzsákért könyörögjek egy asztalnál, amely tele van pompásabbnál pompásabb ételekkel, csak hát, én pont nem azokra vágyom, hanem arra az apró, lehulló morzsára, amely olyan finom lenne, ha jutna?
Mindegy, biztos rossz nap van ma…
A férfi, ha igazán szeret, lábam elé hozza a világ minden kincsét, elvisz a világ végére is…
Csak épp azt nem látja meg, amikor nem kell semmi más, csak ő…
Mindegy, biztos rossz nap van ma…
A férfi, ha igazán szeret, lábam elé hozza a világ minden kincsét, elvisz a világ végére is…
Csak épp azt nem látja meg, amikor nem kell semmi más, csak ő…
hétfő, június 22, 2009
szeretlek
hallgatom a nox-tól az árny és fényt, és azon gondolkozom, amit ma mondtál…
a hálóban alszol, és boldoggá tesz, hogy tudom, nemsokára melléd fekszem, érzem majd tested melegét…
érintésed varázslat, tűzbe borít…
és közeledben megnyugszom, hazaérek…
nem tudom, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ez a rengeteg szeretet és szerelem, ami benned van, hogyan tudott életben maradni… talán rám várt… nem tudom… de az, ami én vagyok, Terád várt… ezt tudom…
tudom, milyen, amikor minden megkopik, kifakul, tudom, mert átéltem…
és azt is tudom, nagyon vigyázni fogok arra, hogy ez a csoda, ami a miénk, megmaradjon…
azt kértem Tőled, ha valaha azt érzed, hogy ez már nem az, akkor hagyj el… mert nem lehet, ennek a csodának a ragyogását nem hagyhatjuk megfakulni…
ígérem, vigyázni fogok ránk, és mindent megteszek, amit csak tudok, hogy ez megmaradjon nekünk…
azóta élek, mióta találkoztunk…
szeretlek
a hálóban alszol, és boldoggá tesz, hogy tudom, nemsokára melléd fekszem, érzem majd tested melegét…
érintésed varázslat, tűzbe borít…
és közeledben megnyugszom, hazaérek…
nem tudom, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ez a rengeteg szeretet és szerelem, ami benned van, hogyan tudott életben maradni… talán rám várt… nem tudom… de az, ami én vagyok, Terád várt… ezt tudom…
tudom, milyen, amikor minden megkopik, kifakul, tudom, mert átéltem…
és azt is tudom, nagyon vigyázni fogok arra, hogy ez a csoda, ami a miénk, megmaradjon…
azt kértem Tőled, ha valaha azt érzed, hogy ez már nem az, akkor hagyj el… mert nem lehet, ennek a csodának a ragyogását nem hagyhatjuk megfakulni…
ígérem, vigyázni fogok ránk, és mindent megteszek, amit csak tudok, hogy ez megmaradjon nekünk…
azóta élek, mióta találkoztunk…
szeretlek
kedd, június 09, 2009
randi után...
hiányzik a hangja…
tiszta dili… randiztunk, moziba mentünk, beszélgettünk, kávéztunk, aztán nem hívott fel este, ahogy mindig, és nekem hiányzik a hangja… ez normális? :)
nekem az ő közelében lenni olyan, mint virágnak a víz…
az meg úgy rendben van, hogy érzem, látom, a westend teraszán gúvadt szemekkel néznek minket, vagy épp lopva, nehogy észrevegyük, és süt a vágyakozás azután, ami a miénk, mert sugárzik rólunk a szerelem… :)
és most először (istenem, hanyadik először ez Vele!), azt érzem, hogy nem érdekes, valóban nem érdekes, ami történt, semmit nem változtat, hogy elmondom, vagy sem, mert a jelen van és mi vagyunk, amit magunk mögött hagytunk, az akkor volt, még az időszámítás előtt, amikor még nem ismertük egymást, és ami akkor volt, az ma már nincs, és tényleg, valóban nincs, és így van ez jól…
ma kiderült, hogy a lakást, amit kinéztem magunknak, még amikor csak a fiam volt és én, két napja eladták, annyira rendben van ez így, várta, mi történik, és mert mi találkoztunk, elkelt, hármunknak már kicsi lett volna, tudom, hogy meg fogjuk találni azt, ami mindenkinek jó, és nagyon várom, izgalmas, jó keresés lesz ez, és azt nagyon bírom, hogy amikor elmondtam, milyen szobákat szeretnék, egyszercsak azt mondta: egyre gondolunk… :)
a világ kikerekedett Vele, és annyi erőt ad, hogy Ő erős, nem ijed meg semmitől, amitől én bepánikolok, arra csak azt mondja, hogy megoldjuk, és ez nekem olyan nagyon sokat segít, végre kezdem érteni, nem, rosszul mondom, érezni, hogy mit jelent a szó: szeretlek, hogy ez nem megkérdőjelezhető, bármi történik, ez az alap, ahonnan indulunk és ahová visszatérünk…
ha komornak látom, szeretném feloldani a rosszkedvét, szeretném mindig kisimítani a homlokát…
szeretném boldoggá tenni…
ez a legfontosabb…
tiszta dili… randiztunk, moziba mentünk, beszélgettünk, kávéztunk, aztán nem hívott fel este, ahogy mindig, és nekem hiányzik a hangja… ez normális? :)
nekem az ő közelében lenni olyan, mint virágnak a víz…
az meg úgy rendben van, hogy érzem, látom, a westend teraszán gúvadt szemekkel néznek minket, vagy épp lopva, nehogy észrevegyük, és süt a vágyakozás azután, ami a miénk, mert sugárzik rólunk a szerelem… :)
és most először (istenem, hanyadik először ez Vele!), azt érzem, hogy nem érdekes, valóban nem érdekes, ami történt, semmit nem változtat, hogy elmondom, vagy sem, mert a jelen van és mi vagyunk, amit magunk mögött hagytunk, az akkor volt, még az időszámítás előtt, amikor még nem ismertük egymást, és ami akkor volt, az ma már nincs, és tényleg, valóban nincs, és így van ez jól…
ma kiderült, hogy a lakást, amit kinéztem magunknak, még amikor csak a fiam volt és én, két napja eladták, annyira rendben van ez így, várta, mi történik, és mert mi találkoztunk, elkelt, hármunknak már kicsi lett volna, tudom, hogy meg fogjuk találni azt, ami mindenkinek jó, és nagyon várom, izgalmas, jó keresés lesz ez, és azt nagyon bírom, hogy amikor elmondtam, milyen szobákat szeretnék, egyszercsak azt mondta: egyre gondolunk… :)
a világ kikerekedett Vele, és annyi erőt ad, hogy Ő erős, nem ijed meg semmitől, amitől én bepánikolok, arra csak azt mondja, hogy megoldjuk, és ez nekem olyan nagyon sokat segít, végre kezdem érteni, nem, rosszul mondom, érezni, hogy mit jelent a szó: szeretlek, hogy ez nem megkérdőjelezhető, bármi történik, ez az alap, ahonnan indulunk és ahová visszatérünk…
ha komornak látom, szeretném feloldani a rosszkedvét, szeretném mindig kisimítani a homlokát…
szeretném boldoggá tenni…
ez a legfontosabb…
hétfő, június 08, 2009
:)))))
ma görkorizott!!!
ma az én Kedvesem fogta magát, életében először lábára vette a görkorit, és megindult! imádtam, na! imádtam, hogy olyan viccesen csinálja, de tényleg, nem azt, hogy botladozik, mert mindenki botladozik elsőre, de Ő valahogy direkt nagyon viccesen csinálta, az arca, a gesztusai voltak annyira viccesek, majd’ bepisiltem a röhögéstől, szenzációs volt! :)))
meg beszélgetett az én fiammal, ketten, négyszemközt, de nem mondták meg, hogy mit, egyik sem, mert ez olyan férfibeszélgetés volt, meg szerződést kötöttek, aláírták, meg a fiam próbálkozott megint trükközni, de az én Kedvesem ezt annyira jól kezelte, és nekem is adott hozzá erőt, hogy tökre megnyugodtam… :)
és jár a fejemben egy regény…
meg szeretem Őt
meg nagyon szeretek hozzábújni
meg jó, hogy van
boldogságom Ő nekem
azt hiszem, lassan ez a blog is bezár…
de ez nem baj, hanem ez jó :)
ma az én Kedvesem fogta magát, életében először lábára vette a görkorit, és megindult! imádtam, na! imádtam, hogy olyan viccesen csinálja, de tényleg, nem azt, hogy botladozik, mert mindenki botladozik elsőre, de Ő valahogy direkt nagyon viccesen csinálta, az arca, a gesztusai voltak annyira viccesek, majd’ bepisiltem a röhögéstől, szenzációs volt! :)))
meg beszélgetett az én fiammal, ketten, négyszemközt, de nem mondták meg, hogy mit, egyik sem, mert ez olyan férfibeszélgetés volt, meg szerződést kötöttek, aláírták, meg a fiam próbálkozott megint trükközni, de az én Kedvesem ezt annyira jól kezelte, és nekem is adott hozzá erőt, hogy tökre megnyugodtam… :)
és jár a fejemben egy regény…
meg szeretem Őt
meg nagyon szeretek hozzábújni
meg jó, hogy van
boldogságom Ő nekem
azt hiszem, lassan ez a blog is bezár…
de ez nem baj, hanem ez jó :)
vasárnap, június 07, 2009
talán a telihold...
annyi minden történt ezen a héten, hogy csak kapkodom a fejem… el is fáradtam nagyon, lélekben és testben egyaránt…
most elkezdtem szépen sorjázni, mi is történt és hogyan, de aztán kitöröltem, mert nem ez a lényeg, az a lényeg, ami idebent történik, bennünk, bennem, a beszélgetések, amikor meglátja azt az arcomat is, ami nem is olyan szép, de mégis itt van, nem menekül, átölelt, odadőlhettem biztonságos mellkasára, mikor sírtam, még senki nem hagyta, hogy sírjak, olyan szeretettel ölelt, olyan megnyugtató érzés volt, vele minden olyan egyszerű és tiszta, csak én vagyok túl bonyolult, megijedtem magamtól, hogy eltaszítom a hülyeségemmel, és az a legszörnyűbb, amikor látom, pontosan látom, hogyan sétálok bele szép, nagy, cuppanós lépésekkel a hülyepicsa csapdába, és mégis belesétálok, aztán nézem, hogy mi van, és haragszom magamra, még nem tudja, hányszor kell engem megsímogatni azzal a szóval, hogy szeretlek, pedig tudom, látom, érzem, hogy ez az érzés egyszerűen és tisztán ott van benne, és nem érti, miért kérdem, én meg nem tudom jól elmondani, de talán majd elmúlik belőlem ez a valami, ami idebent olykor felnyöszörög, hogy simogass meg…
szükségem van a szavakra…
szombaton, amikor kártyát vetettem az egész családnak, az nagyon megrendített, tudom én pontosan, hogy mi ez, mégis szíven ütött, ismét, mennyire igaz, és azt látni a kártyában, mennyire egy erőtér a néhány ember együtt, nem tudom leírni, megrendítő, na, csak így lehet, és beszélgettünk Tündével, és annyira érzem őt, és segítenék nagyon, és hát persze, hogy nem lehet senkit megváltani, míg maga el nem érkezik az útnak arra a pontjára, ahol már látja a másik utat, és hogy megreikiztem Vivi szemét és percek alatt eltűnt a méhcsípés nyoma, fel voltam készülve arra, hogy javulni fog, de erre nem, aztán hogy a Kedves mondja, hogy én boszorkány vagyok, és olyan furcsa, különös lebegés, hogy talán jobbnak látnak, sokkal jobbnak, mint ami vagyok, úgy teszek, mintha jó lennék, holott dehogy, mert talán kell, hogy jónak lássam magam, jesszusom, ez nagyon durva így leírva, nem is tudom, érthető-e, leginkább csak annyi, hogy botladozó, eltévedt kisgyerek vagyok én, nem egy gyógyító vátesz, ugyan, honnan lenne nekem ennyi erőm, s akkor persze eszembe jut, amit Leó mondott, hogy jobb, ha hozzászokok, hogy nagyon sok erőm van, de mégsem tudok, itt a mai nap, sírtam is megint, itt állok az én kis életemben egy emberrel, akit mindennél jobban szeretek, és egy másikkal, aki másként szeretek mindennél jobban, és csak állok tehetetlenül csüngő kezekkel és azt érzem, belehalok, nem tudom, merre menjek, mit csináljak, hogyan is lenne jó, mert ha úgy teszek, ahogy nekem jó, akkor az micsoda önzés, és akkor persze megint előjön, hogy senki szeretetét nem veszthetem el, nem lehetek olyan, hogy ne szeressenek, de ha ütköznek az érdekek, akkor én csak állok bénultan és legszívesebben megszűnnék létezni…
talán a magány a szívbe van írva, és nem kitörölhető…
talán nekem nem szabad szeretnem…
talán a telihold…
és persze, ha lehiggadok, már józanodok, akkor azt mondom, hogy de hiszen rengeteg időnk van, semmi másunk nincs, csak időnk, hogy megoldjuk mindazt, amit feladatul kapunk, teljesen fölösleges pánikolni, mert ha nem ma, akkor majd holnap, ha nem holnap, akkor holnapután, és ha akkor sem, és semmikor sem, hát akkor azt kell elfogadni, mert az van megírva, el kell tudnom engedni, ami nem az enyém, mert hiába szorongatom, ha nem az, akkor sosem lesz az, és ha az, akkor akkor is az lesz, ha csak nyitott tenyerem tartom, hogy odaszálljon…
jól mondta Kata, nagy tanulás, nagy tanítás az is, ha megjön, akire vágysz…
édes istenem, adj erőt, hogy sikerüljön!
most elkezdtem szépen sorjázni, mi is történt és hogyan, de aztán kitöröltem, mert nem ez a lényeg, az a lényeg, ami idebent történik, bennünk, bennem, a beszélgetések, amikor meglátja azt az arcomat is, ami nem is olyan szép, de mégis itt van, nem menekül, átölelt, odadőlhettem biztonságos mellkasára, mikor sírtam, még senki nem hagyta, hogy sírjak, olyan szeretettel ölelt, olyan megnyugtató érzés volt, vele minden olyan egyszerű és tiszta, csak én vagyok túl bonyolult, megijedtem magamtól, hogy eltaszítom a hülyeségemmel, és az a legszörnyűbb, amikor látom, pontosan látom, hogyan sétálok bele szép, nagy, cuppanós lépésekkel a hülyepicsa csapdába, és mégis belesétálok, aztán nézem, hogy mi van, és haragszom magamra, még nem tudja, hányszor kell engem megsímogatni azzal a szóval, hogy szeretlek, pedig tudom, látom, érzem, hogy ez az érzés egyszerűen és tisztán ott van benne, és nem érti, miért kérdem, én meg nem tudom jól elmondani, de talán majd elmúlik belőlem ez a valami, ami idebent olykor felnyöszörög, hogy simogass meg…
szükségem van a szavakra…
szombaton, amikor kártyát vetettem az egész családnak, az nagyon megrendített, tudom én pontosan, hogy mi ez, mégis szíven ütött, ismét, mennyire igaz, és azt látni a kártyában, mennyire egy erőtér a néhány ember együtt, nem tudom leírni, megrendítő, na, csak így lehet, és beszélgettünk Tündével, és annyira érzem őt, és segítenék nagyon, és hát persze, hogy nem lehet senkit megváltani, míg maga el nem érkezik az útnak arra a pontjára, ahol már látja a másik utat, és hogy megreikiztem Vivi szemét és percek alatt eltűnt a méhcsípés nyoma, fel voltam készülve arra, hogy javulni fog, de erre nem, aztán hogy a Kedves mondja, hogy én boszorkány vagyok, és olyan furcsa, különös lebegés, hogy talán jobbnak látnak, sokkal jobbnak, mint ami vagyok, úgy teszek, mintha jó lennék, holott dehogy, mert talán kell, hogy jónak lássam magam, jesszusom, ez nagyon durva így leírva, nem is tudom, érthető-e, leginkább csak annyi, hogy botladozó, eltévedt kisgyerek vagyok én, nem egy gyógyító vátesz, ugyan, honnan lenne nekem ennyi erőm, s akkor persze eszembe jut, amit Leó mondott, hogy jobb, ha hozzászokok, hogy nagyon sok erőm van, de mégsem tudok, itt a mai nap, sírtam is megint, itt állok az én kis életemben egy emberrel, akit mindennél jobban szeretek, és egy másikkal, aki másként szeretek mindennél jobban, és csak állok tehetetlenül csüngő kezekkel és azt érzem, belehalok, nem tudom, merre menjek, mit csináljak, hogyan is lenne jó, mert ha úgy teszek, ahogy nekem jó, akkor az micsoda önzés, és akkor persze megint előjön, hogy senki szeretetét nem veszthetem el, nem lehetek olyan, hogy ne szeressenek, de ha ütköznek az érdekek, akkor én csak állok bénultan és legszívesebben megszűnnék létezni…
talán a magány a szívbe van írva, és nem kitörölhető…
talán nekem nem szabad szeretnem…
talán a telihold…
és persze, ha lehiggadok, már józanodok, akkor azt mondom, hogy de hiszen rengeteg időnk van, semmi másunk nincs, csak időnk, hogy megoldjuk mindazt, amit feladatul kapunk, teljesen fölösleges pánikolni, mert ha nem ma, akkor majd holnap, ha nem holnap, akkor holnapután, és ha akkor sem, és semmikor sem, hát akkor azt kell elfogadni, mert az van megírva, el kell tudnom engedni, ami nem az enyém, mert hiába szorongatom, ha nem az, akkor sosem lesz az, és ha az, akkor akkor is az lesz, ha csak nyitott tenyerem tartom, hogy odaszálljon…
jól mondta Kata, nagy tanulás, nagy tanítás az is, ha megjön, akire vágysz…
édes istenem, adj erőt, hogy sikerüljön!
péntek, június 05, 2009
ahol még sosem...
különös, hogy látod meg magad a másik tükrében…
azt hittem, van bennem bizalom
úgy éreztem
de ahogy történnek velünk a dolgok, ahogy felszínre buknak az újabb és újabb félelmek bennem, hirtelen megértem, hogy nem, nincs bennem bizalom, rég összetört, a cserepei között lépdelek…
és most nem tudom, hogy volt-e valaha egyáltalán, vagy az utóbbi évek törték össze…
meg kell tanulnom újra bízni…
meg kell tanulnom újra hinni…
és Ő tanít
és amikor ismét kiderül, hogy rémképektől félek, akkor persze szégyenkezem…
nem tudom, tudja-e, érzi-e, hogy nem Ő tehet a félelmekről, hogy ez nem Őróla szól, hanem arról, hogy még soha nem tapasztaltam meg azt, amit Vele…
olyan mélységeit nyitja meg a létnek, a szeretetnek, a szerelemnek, ahol még nem jártam sosem…
azt hittem, van bennem bizalom
úgy éreztem
de ahogy történnek velünk a dolgok, ahogy felszínre buknak az újabb és újabb félelmek bennem, hirtelen megértem, hogy nem, nincs bennem bizalom, rég összetört, a cserepei között lépdelek…
és most nem tudom, hogy volt-e valaha egyáltalán, vagy az utóbbi évek törték össze…
meg kell tanulnom újra bízni…
meg kell tanulnom újra hinni…
és Ő tanít
és amikor ismét kiderül, hogy rémképektől félek, akkor persze szégyenkezem…
nem tudom, tudja-e, érzi-e, hogy nem Ő tehet a félelmekről, hogy ez nem Őróla szól, hanem arról, hogy még soha nem tapasztaltam meg azt, amit Vele…
olyan mélységeit nyitja meg a létnek, a szeretetnek, a szerelemnek, ahol még nem jártam sosem…
csütörtök, június 04, 2009
szerda, június 03, 2009
pillanatok
micsoda nap! micsoda boldogság! :)
átalakult az életem… és ez boldoggá tesz!
messze nem ülök annyit a gép előtt, mint rég, és ez jó, ma reggel a bankban pont azon filóztam, hogy bármennyire nem szeretek ott, mégis, az élet ez, hogy jövünk, megyünk, beszélgetünk,ügyeket intézünk, nem pedig ülünk egy monitor előtt, virtuális térben bolyongva…
ma megint leszaladtunk a manóval a görzenálba, meg kellett csinálnom a harminc kört, és közben elmondtam vagy százszor: „édes istenem, nagyon szépen kérlek, vigyázz az én kedvesemre, ámen”, és elképzeltem őt aranygömbben, hogy megvédje mindentől, és az angyalokat is kértem, vigyázzanak rá, pedig csak annyi történt, hogy nem vette fel a telefont, aztán két óra múlva megint nem, és nem hívott vissza, és nem magam miatt, de valahogy összeszorult a gyomrom, jaj, nem történt-e valami baj vele, nem is tudom, mikor éreztem ilyet utoljára, hogy add istenem, kérlek add, hogy minden rendben legyen vele, az se baj, ha velem nem akar többé találkozni, csak add, hogy Ő jól legyen…
engem nem szerettek még így soha, ahogy Ő szeret…
este Sebi egyik kedvenc sorozata ment, és a fiam mégis azt akarta, hogy inkább olvassak fel neki, ezt is Tőle kaptam, pedig itt volt valahol mélyen, mégis Tőle, és amikor anyám is és a fiam osztályfőnöke is azt mondja, hogy a Sebi szelidült, akkor elönti szívemet a hála…
holnap megismeri anyámat, az az érzésem, hogy kedvelni fogják egymást, és amikor hazajöttem és szóba került, hogy holnap vacsora és jön a nagyi, akkor a fiam kérdezte, hogy és ő hol lesz?, mondtam: a folyosón fogsz üldögélni fiam, elvigyorodott és megöleltem… ja, és kétpofára zabálta a kolbászt, amit a Kedves küldött neki, úgy kellett kitépni a kezéből, hogy maradjon egy kicsike holnapra, pedig úgy reméltem, hogy nem fogja szeretni, mert akkor megettem volna én mindet, de hát így jártam, evvan :)
talán valamikor majd írni fogok újra, de ha nem, az se baj, hazafelé beszélgettünk az autóban a kártyáról, én azt nagyon szeretném csinálni, nagyon-nagyon, és tudom, érzem, hogy tud segíteni ebben, és úgy érzem, akar is, és ez olyan nagyon jó érzés, olyan együtt-levés, egy úton bandukolás, hogy neki is fontos, ami nekem, és úgy, ahogy nekem, és nem kérdőjelezi meg, és nem nevet ki…
nem tudom, mi volt, mert csak Ő van, nem tudok emlékezni senkire, mert csak ez az élet van Vele…
mindegy, hová megy, mindegy, mit csinál, bármi történjék is, ha nem lök el magától, mindig leszek Neki…
egymás szemébe néztünk, és végtelen mélység nyílt meg nekünk, ami csak a miénk…
egy test, egy lélek…
mi voltunk a mindenség abban a pillanatban…
akkor a másik szemébe nézni a legtisztább meztelenség, a legnagyobb önátadás, a legmélyebb bizalom…
nincsenek rá szavaim, csak az érzés van, ami megsemmisít…
már értem, miért nem lehet minden pillanat ilyen…
belehalnék…
átalakult az életem… és ez boldoggá tesz!
messze nem ülök annyit a gép előtt, mint rég, és ez jó, ma reggel a bankban pont azon filóztam, hogy bármennyire nem szeretek ott, mégis, az élet ez, hogy jövünk, megyünk, beszélgetünk,ügyeket intézünk, nem pedig ülünk egy monitor előtt, virtuális térben bolyongva…
ma megint leszaladtunk a manóval a görzenálba, meg kellett csinálnom a harminc kört, és közben elmondtam vagy százszor: „édes istenem, nagyon szépen kérlek, vigyázz az én kedvesemre, ámen”, és elképzeltem őt aranygömbben, hogy megvédje mindentől, és az angyalokat is kértem, vigyázzanak rá, pedig csak annyi történt, hogy nem vette fel a telefont, aztán két óra múlva megint nem, és nem hívott vissza, és nem magam miatt, de valahogy összeszorult a gyomrom, jaj, nem történt-e valami baj vele, nem is tudom, mikor éreztem ilyet utoljára, hogy add istenem, kérlek add, hogy minden rendben legyen vele, az se baj, ha velem nem akar többé találkozni, csak add, hogy Ő jól legyen…
engem nem szerettek még így soha, ahogy Ő szeret…
este Sebi egyik kedvenc sorozata ment, és a fiam mégis azt akarta, hogy inkább olvassak fel neki, ezt is Tőle kaptam, pedig itt volt valahol mélyen, mégis Tőle, és amikor anyám is és a fiam osztályfőnöke is azt mondja, hogy a Sebi szelidült, akkor elönti szívemet a hála…
holnap megismeri anyámat, az az érzésem, hogy kedvelni fogják egymást, és amikor hazajöttem és szóba került, hogy holnap vacsora és jön a nagyi, akkor a fiam kérdezte, hogy és ő hol lesz?, mondtam: a folyosón fogsz üldögélni fiam, elvigyorodott és megöleltem… ja, és kétpofára zabálta a kolbászt, amit a Kedves küldött neki, úgy kellett kitépni a kezéből, hogy maradjon egy kicsike holnapra, pedig úgy reméltem, hogy nem fogja szeretni, mert akkor megettem volna én mindet, de hát így jártam, evvan :)
talán valamikor majd írni fogok újra, de ha nem, az se baj, hazafelé beszélgettünk az autóban a kártyáról, én azt nagyon szeretném csinálni, nagyon-nagyon, és tudom, érzem, hogy tud segíteni ebben, és úgy érzem, akar is, és ez olyan nagyon jó érzés, olyan együtt-levés, egy úton bandukolás, hogy neki is fontos, ami nekem, és úgy, ahogy nekem, és nem kérdőjelezi meg, és nem nevet ki…
nem tudom, mi volt, mert csak Ő van, nem tudok emlékezni senkire, mert csak ez az élet van Vele…
mindegy, hová megy, mindegy, mit csinál, bármi történjék is, ha nem lök el magától, mindig leszek Neki…
egymás szemébe néztünk, és végtelen mélység nyílt meg nekünk, ami csak a miénk…
egy test, egy lélek…
mi voltunk a mindenség abban a pillanatban…
akkor a másik szemébe nézni a legtisztább meztelenség, a legnagyobb önátadás, a legmélyebb bizalom…
nincsenek rá szavaim, csak az érzés van, ami megsemmisít…
már értem, miért nem lehet minden pillanat ilyen…
belehalnék…
kedd, június 02, 2009
mese
Hatalmas szárnyuk alig fér el, hogy ilyen közel ültek. Vigyorog mindkettő, mint a tejbetök.
– Emlékszel ott a kifőzdénél? – kérdezi az egyik.
– Aha. Két asztal volt köztük csak. – felel a másik.
– És még csak egymásra se néztek! – a felhő megremeg, ahogy felnevetnek.
– Hát nem. Pedig…
– Na jó, de még kellett ez a néhány év.
– Igaz, kellett.
– És arra emlékszel, amikor elmentek egymás mellett a bevásárlóközpontban?
– Jaj, igen! Az nagyon vicces volt…
– Hallod! Nem volt könnyű meló!
– Nem…
– De végre sikerült!
– Ideje volt…
– Igen, pont itt volt az ideje.
– De tudod, amíg én ezt végigvezettem mindazon, amin kellett…
– Ne is mondd, az enyém majdnem eltévedt…
– Tényleg?
– Tényleg. Úgy kellett összetörnöm a szívét, hogy aztán lásson…
– Az enyém meg mindig le akart ragadni. Mindenféle népekre azt hitte, hogy őket keresi…
– Sokszor makacskodnak…
– Sokszor.
– Szóval, jó ez a szabad akarat, de azért elég nehézzé teszi…
– Bizony.
– Na, mindegy, fő, hogy sikerült!
– Hát igen. Nézz fel!
– Igen?
– Látod?
– Az Úr mosolyog!
– Igen!
– Akkor indulhatunk?
– Akkor indulhatunk.
Súlyos, nagy szárnyaik légörvényt kavarnak, ahogy elhagyják a felhőt…
A mozi előtti padon a nő a férfi vállára hajtja fejét. Kicsit fázik a hirtelen jött szélben…
– Emlékszel ott a kifőzdénél? – kérdezi az egyik.
– Aha. Két asztal volt köztük csak. – felel a másik.
– És még csak egymásra se néztek! – a felhő megremeg, ahogy felnevetnek.
– Hát nem. Pedig…
– Na jó, de még kellett ez a néhány év.
– Igaz, kellett.
– És arra emlékszel, amikor elmentek egymás mellett a bevásárlóközpontban?
– Jaj, igen! Az nagyon vicces volt…
– Hallod! Nem volt könnyű meló!
– Nem…
– De végre sikerült!
– Ideje volt…
– Igen, pont itt volt az ideje.
– De tudod, amíg én ezt végigvezettem mindazon, amin kellett…
– Ne is mondd, az enyém majdnem eltévedt…
– Tényleg?
– Tényleg. Úgy kellett összetörnöm a szívét, hogy aztán lásson…
– Az enyém meg mindig le akart ragadni. Mindenféle népekre azt hitte, hogy őket keresi…
– Sokszor makacskodnak…
– Sokszor.
– Szóval, jó ez a szabad akarat, de azért elég nehézzé teszi…
– Bizony.
– Na, mindegy, fő, hogy sikerült!
– Hát igen. Nézz fel!
– Igen?
– Látod?
– Az Úr mosolyog!
– Igen!
– Akkor indulhatunk?
– Akkor indulhatunk.
Súlyos, nagy szárnyaik légörvényt kavarnak, ahogy elhagyják a felhőt…
A mozi előtti padon a nő a férfi vállára hajtja fejét. Kicsit fázik a hirtelen jött szélben…
:)))
hangja, nevetése, illata, keze, bőre, mindene…
este meglepett, telefon, és egyszercsak itt volt, itt volt nálam!, elmondhatatlan öröm, érinteni, hozzábújni, érezni…
a legnagyobb boldogság örömet okozni neki!
este meglepett, telefon, és egyszercsak itt volt, itt volt nálam!, elmondhatatlan öröm, érinteni, hozzábújni, érezni…
a legnagyobb boldogság örömet okozni neki!
hétfő, június 01, 2009
ma...
hiányzik
nagyon hiányzik
nem, amire most gondolsz, hogy annyira, az meg sem közelíti, mert azt te el sem tudod képzelni…
így estefelé azt mondom, hogy valamennyire sikerült megközelítenem az ideálist, bár még messze vagyok tőle, de mégis, talán…
megcsináltuk a leckét, akkor, amikor mondtam, kicsit próbálkozott a Sebi, hogy ezt vagy azt inkább később, de mondtam, hogy nem, és meglepetésemre, nem forszírozta tovább, aminek nagyon örültem
aztán elmentünk moziba, az jó volt, tetszett a film (megint 17), utána kezdődött egy kis nyüglődés, hogy merre tovább, mert a görzenál nincs nyitva, pedig az már rám is nagyon rámférne, mielőtt eltésztásodom, végül felmentünk a várba, hogy megnézzük a replika boltot, de zárva volt, és hiába, hogy emiatt alig 15 percet sétáltunk, én nagyon bírtam, aztán el tudtam csalni a ligetbe, és az andrássyn ért a meglepetés, hogy nemzeti vágta van, nosza, akkor nézzünk körül, de egészen közel nem mehettünk, az túl hangos volt neki, a szélén bóklásztunk kicsit, meg vettünk neki egy szép nagy fakardot, és vettem még valamit, de az meglepi a Kedvesnek, viszont itt elkövettem egy taktikai hibát, de nem baj, mert legalább már rájöttem, és legközelebb nem fogom elkövetni, úgyhogy ha lassan is, de fejlődök :)
menet közben felhívtam a Kedvest, hogy lesz-e ideje és kedve megnézni velem a héten vagy a jövő héten a lakást, amit kinéztem, és lesz, ennek nagyon örültem, a részleteket majd még megbeszéljük, aztán a fiam kérdezte, miért akarom megmutatni Neki a lakást, mondtam, hogy azért, mert jó lenne tudni, hogy tetszik-e Neki, hiszen hozzánk költözne majd, és a fiam erre nem szólt semmit, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb, aminek egyrészt nagyon örültem, másrészt persze, biztos lesznek itt még játszmák, de olyan nagy baj biztosan nincs, mert ismerem a Sebit, azonnal kézzel-lábbal és hisztivel tiltakozna, ha komoly gond lenne…
hát így valahogy
elbúcsúztam a NolBlogtól, aranyosakat írtak hozzám, de már oda nem szeretnék, jó ez így
most úgy érzem, hogy a net, és ez a napló is, csak a segítség, hogy közelebb legyek Hozzá, hogy többet tudjunk kapcsolatban lenni addig, míg egészen együtt nem leszünk…
utóirat: Erik szemében az alkohol egy dolog, amit meg én éreztem, egy másik és a kettő nem zárja ki egymást :)))
utóirat2: TAM-TAM :)))))
nagyon hiányzik
nem, amire most gondolsz, hogy annyira, az meg sem közelíti, mert azt te el sem tudod képzelni…
így estefelé azt mondom, hogy valamennyire sikerült megközelítenem az ideálist, bár még messze vagyok tőle, de mégis, talán…
megcsináltuk a leckét, akkor, amikor mondtam, kicsit próbálkozott a Sebi, hogy ezt vagy azt inkább később, de mondtam, hogy nem, és meglepetésemre, nem forszírozta tovább, aminek nagyon örültem
aztán elmentünk moziba, az jó volt, tetszett a film (megint 17), utána kezdődött egy kis nyüglődés, hogy merre tovább, mert a görzenál nincs nyitva, pedig az már rám is nagyon rámférne, mielőtt eltésztásodom, végül felmentünk a várba, hogy megnézzük a replika boltot, de zárva volt, és hiába, hogy emiatt alig 15 percet sétáltunk, én nagyon bírtam, aztán el tudtam csalni a ligetbe, és az andrássyn ért a meglepetés, hogy nemzeti vágta van, nosza, akkor nézzünk körül, de egészen közel nem mehettünk, az túl hangos volt neki, a szélén bóklásztunk kicsit, meg vettünk neki egy szép nagy fakardot, és vettem még valamit, de az meglepi a Kedvesnek, viszont itt elkövettem egy taktikai hibát, de nem baj, mert legalább már rájöttem, és legközelebb nem fogom elkövetni, úgyhogy ha lassan is, de fejlődök :)
menet közben felhívtam a Kedvest, hogy lesz-e ideje és kedve megnézni velem a héten vagy a jövő héten a lakást, amit kinéztem, és lesz, ennek nagyon örültem, a részleteket majd még megbeszéljük, aztán a fiam kérdezte, miért akarom megmutatni Neki a lakást, mondtam, hogy azért, mert jó lenne tudni, hogy tetszik-e Neki, hiszen hozzánk költözne majd, és a fiam erre nem szólt semmit, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb, aminek egyrészt nagyon örültem, másrészt persze, biztos lesznek itt még játszmák, de olyan nagy baj biztosan nincs, mert ismerem a Sebit, azonnal kézzel-lábbal és hisztivel tiltakozna, ha komoly gond lenne…
hát így valahogy
elbúcsúztam a NolBlogtól, aranyosakat írtak hozzám, de már oda nem szeretnék, jó ez így
most úgy érzem, hogy a net, és ez a napló is, csak a segítség, hogy közelebb legyek Hozzá, hogy többet tudjunk kapcsolatban lenni addig, míg egészen együtt nem leszünk…
utóirat: Erik szemében az alkohol egy dolog, amit meg én éreztem, egy másik és a kettő nem zárja ki egymást :)))
utóirat2: TAM-TAM :)))))
miénk
tegnape este úgy röhögtem, hogy majd leestem a székről, a könnyem csorgott, ez Vele nagyon megy, TAM-TAM, Vele minden könnyen megy, TAM-TAM, titkos szavaink vannak, saját szótárunk, zenéket kapok minden reggel, szeretem őket, gondol rám, gondolok rá, együtt vagyunk akkoris, amikor éppen fizikailag nem, elképesztő érzés, egy nagy áramlás vagyunk mi ketten, sose még ilyet, egy nagy burokban, ami a miénk, és ez a MI mindent meg tud oldani, hullámokon lovaglunk, alattunk a tiszta tenger, fölöttünk a ragyogó ég…
és ha mindehhez hozzávesszük, hogy ma már úgy tudtam ezt a napot megszervezni a fiammal, hogy minden benne lesz, aminek benne kell lennie, közte a tanulás is, és nem este, hanem mielőtt útra kelnénk, és a Sebi még csak nem is tiltakozott, korlátok között szabadon, amit Neki köszönhetek, akkor nem is tudom, kell-e még mondanom bármit is… ez az új dimenzió a fiammal, amit Tőle kaptam, nagyon fontos nekem, legalább annyira, mint a többi, persze nem lesz sétagalopp, naná, hogy ez a gyerek próbálgatja majd kitágítani újra, de nem fogom hagyni, ebben az a nagyon különös, hogy itt volt ez bennem valahol, azt hiszem, igazából tudtam én ezt, hogy így kellene, de nem volt erőm, túl sokat vett el tőlem a rossz, a magány, a félelem, Sebi apja is ezt szerette volna, úgy érzem, de nem tudta elérni, nem voltak meg hozzá az eszközei, és nem tudom, min múlik, nem tudom, miért, talán csak azért, mert a Kedvesnél van a kulcs énhozzám, mellette vagyok NŐ, mert Ő FÉRFI, erősebb nálam, senki nem volt erősebb nálam, vagy senki nem tudott meglágyítani, nem tudom, de valahogy így, kicsit zavaros talán ez, ahogy leírom, de én értem, érzem…
láttam kisebbik fia arcán a pillanat döbbenetét, amikor kiszálltam hozzá, hogy bemutatkozzunk, egy másodperc csak, az elbizonytalanodás, hogy akkor ez itt vele szemben kicsoda, tétova kézfogás, aztán, amikor puszit adtam neki, akkor mintha valami felengedett volna, ahogy Vivient meg tudtam szólítani, mert már az első pillanatban összekapcsolódott a tekintetünk, két nő érzékenysége találkozott, úgy éreztem, hogy Eriket nem, először is, mert fiú-férfi, a kamaszkor végén, a felnőttkor elején, még a határon, érzékeny terület, érzékeny pillanat, nem szólíthatom meg, majd ha megszólít, egy olyan helyzetben, akkor tudni fogom, mi a válasz, különös, hogy éreztem azt a zavart is, amit egy fiú az apjával kapcsolatban érezhet, amikor szembesül azzal, hogy az apja is férfi, annak legkonkrétabb értelmében, nemcsak apa… férfiak egymás közt…
elképesztő, milyen kevés kell ahhoz, csak egy érintése is elég, hogy a gyengéd hozzábújást kinyíló virággá varázsolja, tomboló vulkánná, amelyre csak Ő a gyógyír, amelyet csak Ő tud megnyugtatni… minden érintése varázslat, minden mozdulatomra úgy felel, mintha nem is két test lennénk, csak egy… igen, úgy játszik rajtam, mintha hangszeren, és én boldogan vagyok keze alatt az a hangszer!
táguló körökben, szédítő spirálban megyünk egyre feljebb és feljebb…
elérjük az ég kékjének magasát…
elérjük a felhők szélét, és még följebb és még följebb…
miénk az egész, gyönyörűséges világ…
és ha mindehhez hozzávesszük, hogy ma már úgy tudtam ezt a napot megszervezni a fiammal, hogy minden benne lesz, aminek benne kell lennie, közte a tanulás is, és nem este, hanem mielőtt útra kelnénk, és a Sebi még csak nem is tiltakozott, korlátok között szabadon, amit Neki köszönhetek, akkor nem is tudom, kell-e még mondanom bármit is… ez az új dimenzió a fiammal, amit Tőle kaptam, nagyon fontos nekem, legalább annyira, mint a többi, persze nem lesz sétagalopp, naná, hogy ez a gyerek próbálgatja majd kitágítani újra, de nem fogom hagyni, ebben az a nagyon különös, hogy itt volt ez bennem valahol, azt hiszem, igazából tudtam én ezt, hogy így kellene, de nem volt erőm, túl sokat vett el tőlem a rossz, a magány, a félelem, Sebi apja is ezt szerette volna, úgy érzem, de nem tudta elérni, nem voltak meg hozzá az eszközei, és nem tudom, min múlik, nem tudom, miért, talán csak azért, mert a Kedvesnél van a kulcs énhozzám, mellette vagyok NŐ, mert Ő FÉRFI, erősebb nálam, senki nem volt erősebb nálam, vagy senki nem tudott meglágyítani, nem tudom, de valahogy így, kicsit zavaros talán ez, ahogy leírom, de én értem, érzem…
láttam kisebbik fia arcán a pillanat döbbenetét, amikor kiszálltam hozzá, hogy bemutatkozzunk, egy másodperc csak, az elbizonytalanodás, hogy akkor ez itt vele szemben kicsoda, tétova kézfogás, aztán, amikor puszit adtam neki, akkor mintha valami felengedett volna, ahogy Vivient meg tudtam szólítani, mert már az első pillanatban összekapcsolódott a tekintetünk, két nő érzékenysége találkozott, úgy éreztem, hogy Eriket nem, először is, mert fiú-férfi, a kamaszkor végén, a felnőttkor elején, még a határon, érzékeny terület, érzékeny pillanat, nem szólíthatom meg, majd ha megszólít, egy olyan helyzetben, akkor tudni fogom, mi a válasz, különös, hogy éreztem azt a zavart is, amit egy fiú az apjával kapcsolatban érezhet, amikor szembesül azzal, hogy az apja is férfi, annak legkonkrétabb értelmében, nemcsak apa… férfiak egymás közt…
elképesztő, milyen kevés kell ahhoz, csak egy érintése is elég, hogy a gyengéd hozzábújást kinyíló virággá varázsolja, tomboló vulkánná, amelyre csak Ő a gyógyír, amelyet csak Ő tud megnyugtatni… minden érintése varázslat, minden mozdulatomra úgy felel, mintha nem is két test lennénk, csak egy… igen, úgy játszik rajtam, mintha hangszeren, és én boldogan vagyok keze alatt az a hangszer!
táguló körökben, szédítő spirálban megyünk egyre feljebb és feljebb…
elérjük az ég kékjének magasát…
elérjük a felhők szélét, és még följebb és még följebb…
miénk az egész, gyönyörűséges világ…
vasárnap, május 31, 2009
Vele
itt ülök a papír fölött, nem, a monitor előtt egy ideje, és nagyon szeretném megfogalmazni, de nagyon nehéz…
amikor a mamájával megöleltük egymást, fogtam a kezét, és nem tudtam elengedni, úgy maradtunk, kéz a kézben kicsit… olyan sok szeretet van benne…
amikor megéreztem a hugát, hogy mondanom kellene neki annyi mindent, ha ad rá majd lehetőséget, és hogy meg kellene hallgatnom őt, ha ki tudna nyílni…
vivien rebbenékeny, tiszta szeme… az a lány nagyon tiszta, szépséges titok… az egyik legtisztább lélek, akivel eddig találkoztam…
hogy elvitt engem hozzájuk…
hogy ez nekem milyen sokat jelent…
hogy tudom, Ő az én emberem…
hogy tegnap, amikor a fiammal voltunk, mennyit segített az, amilyen volt, ahogyan ott volt… ez nem elmondható… képessége arra, hogy a hangulatot, az érzést észrevétlen átfordítsa, ne engedje belesüllyedni a rosszba… ezért csodálom!
ma, amikor mentünk a mamájához, megéreztem-megláttam fölöttünk az angyalt, a mi angyalunkat, hatalmas fehér szárnyai fölöttünk, éreztem az örömét, éreztem, hogy vigyáz ránk, hogy ez, ami történik, az, aminek történnie kell velünk…
Ő a férfi, Ő az a férfi, aki valóban FÉRFI, nem pasi, nem hímnemű, Ő az, aki a kvintesszenciája mindannak, amit ez a szó, hogy férfi, jelent…
érzem, hogy mellette azon az úton tudok menni, amelyiken mennem kell, az tudok lenni, aki valóban vagyok…
minden, amit együtt teszünk, öröm, minden együtt felfedezett pillanat ajándék…
a szó, hogy „szeretlek”, nem mondja el azt, amit érzek
már írtam: teljesség…
igen, ez a teljesség… Vele…
amikor a mamájával megöleltük egymást, fogtam a kezét, és nem tudtam elengedni, úgy maradtunk, kéz a kézben kicsit… olyan sok szeretet van benne…
amikor megéreztem a hugát, hogy mondanom kellene neki annyi mindent, ha ad rá majd lehetőséget, és hogy meg kellene hallgatnom őt, ha ki tudna nyílni…
vivien rebbenékeny, tiszta szeme… az a lány nagyon tiszta, szépséges titok… az egyik legtisztább lélek, akivel eddig találkoztam…
hogy elvitt engem hozzájuk…
hogy ez nekem milyen sokat jelent…
hogy tudom, Ő az én emberem…
hogy tegnap, amikor a fiammal voltunk, mennyit segített az, amilyen volt, ahogyan ott volt… ez nem elmondható… képessége arra, hogy a hangulatot, az érzést észrevétlen átfordítsa, ne engedje belesüllyedni a rosszba… ezért csodálom!
ma, amikor mentünk a mamájához, megéreztem-megláttam fölöttünk az angyalt, a mi angyalunkat, hatalmas fehér szárnyai fölöttünk, éreztem az örömét, éreztem, hogy vigyáz ránk, hogy ez, ami történik, az, aminek történnie kell velünk…
Ő a férfi, Ő az a férfi, aki valóban FÉRFI, nem pasi, nem hímnemű, Ő az, aki a kvintesszenciája mindannak, amit ez a szó, hogy férfi, jelent…
érzem, hogy mellette azon az úton tudok menni, amelyiken mennem kell, az tudok lenni, aki valóban vagyok…
minden, amit együtt teszünk, öröm, minden együtt felfedezett pillanat ajándék…
a szó, hogy „szeretlek”, nem mondja el azt, amit érzek
már írtam: teljesség…
igen, ez a teljesség… Vele…
péntek, május 29, 2009
mi
mostmár tudom
ott lent a parton, amit mondtál, végre megértettem
nincs több kérdés
csak mi vagyunk
egyek, egy úton
nagyon szeretlek
mindenem kezedbe tettem, és boldog vagyok, hogy így van
életem
ott lent a parton, amit mondtál, végre megértettem
nincs több kérdés
csak mi vagyunk
egyek, egy úton
nagyon szeretlek
mindenem kezedbe tettem, és boldog vagyok, hogy így van
életem
csütörtök, május 28, 2009
félve
úgy tűnik most, hogy holnap találkozik az a két ember, aki a világon a legfontosabb nekem
a fiam és a férfi, akit szeretek
és most szorongok…
különös, nem attól szorongok, hogy a Kedves nem lesz szimpatikus a fiamnak, vagy fordítva…
attól szorongok, hogy ez így túl sok lesz a Kedvesnek…
attól félek, hogy besokall és hátraarcot csinál…
nem benne nem bízom, attól félek, hogy én vagyok túl sok…
nem akartam rárontani, csak ma délután a fiam egyszercsak kibökte, hogy szeretné megismerni, még ma, a görzenálban találkozzunk, hívjam fel, én pedig gondolkodás nélkül felhívtam, késleltetés nélkül, holott lehet, hogy előbb talán…, nem tudom…, a fiam tudja már egy ideje, hogy Ő van, azt is, hogy szeretem, és azt is, hogy szeretném, ha megismernék egymást…, nem is tudom, miről beszélgettünk, talán azt meséltem, hogy a Kedves kölcsönkapott a nagyobbik fiától egy görkorit, de pechjére agresszív-korit, ami nem a legjobb kezdésnek, nem tudom, de egyszercsak kibökte az én fiam, hogy szeretné megismerni, és ennek úgy örült a szívem, ez a legjobb pillanat, amikor ő mondja és nem az van, hogy na, gyere, mert…, ja, az is lehet, hogy azt meséltem, hogy a Kedves ismeri a need for speed játékot (az a fiam egyik kedvence), talán ez keltette fel annyira az érdeklődését, hogy legyőzze a szorongását, nem tudom, de hát ez lett, hogy felhívtam és megbeszéltük holnapra a görzenálba…
úgy szeretem, ahogy a fiairól beszél!
vasárnap reggel kinyitottam a szemem, ott ült az egyik székben, kávét ivott, itt van a kép a szememben, le se kell húnynom, hogy lássam, még fel se ébredtem és kezembe nyomta az én kávémat, hogy fér ennyi szeretet és törődés egy emberbe? és miért félek én annyira, hogy elrontom?, hogy túl sok leszek neki?, hogy ez a tűz előbb-utóbb égetni fogja, nem melegíteni?
beszélgettünk az együttélésről, tudom, hogy ő szeret ott kint, én meg itt a városban, és bár mondta, hogy bejönne velem, de nem akarom, hogy olyat tegyen, ami neki nem jó, nem akarom, hogy úgy kelljen élnie, ahogy nem igazán akar, azt szeretném, ha minden lépés, minden pillanat boldogság lenne, nem áldozat…
ha a fiam életének mostani berendezése nem kötne ide, röpülnék ki hozzá, ha akarná, csak egy szavába kerülne, én, a megrögzött városlakó – de nem bolygathatom meg a fiamat, és nem is akarom
senkitől nem akarok áldozatot, inkább talán szakadnék én ketté…
hogy miért bőgök most?
talán tényleg csak azért, mert beteg leszek, nem is leszek, már vagyok, fáj a fülem is már, bevettem gyógyszert, de nem tudom, segít-e, azért nem mentem le a görzenálba, mert éreztem, hogy most csak rosszabbodna a dolog, van, amikor az edzés kihajtja belőled a betegséget, kiizzasztja, de van, amikor még jobban belenyom, most szerintem ez az utóbbi…
és ha túl sok lesz neki ennyi szerelem? és ha nincs is szüksége arra, hogy ennyire szeressék?
egyik részem azt mondja, állj meg, nézz körül, hallgasd a csendet, várj türelemmel…
másik részem rohanna hozzá, mert elveszett nélküle...
minden este hozzábújva elaludni…
ez az álmom…
de ez titok, ne mondjátok meg neki…
még ne…
a fiam és a férfi, akit szeretek
és most szorongok…
különös, nem attól szorongok, hogy a Kedves nem lesz szimpatikus a fiamnak, vagy fordítva…
attól szorongok, hogy ez így túl sok lesz a Kedvesnek…
attól félek, hogy besokall és hátraarcot csinál…
nem benne nem bízom, attól félek, hogy én vagyok túl sok…
nem akartam rárontani, csak ma délután a fiam egyszercsak kibökte, hogy szeretné megismerni, még ma, a görzenálban találkozzunk, hívjam fel, én pedig gondolkodás nélkül felhívtam, késleltetés nélkül, holott lehet, hogy előbb talán…, nem tudom…, a fiam tudja már egy ideje, hogy Ő van, azt is, hogy szeretem, és azt is, hogy szeretném, ha megismernék egymást…, nem is tudom, miről beszélgettünk, talán azt meséltem, hogy a Kedves kölcsönkapott a nagyobbik fiától egy görkorit, de pechjére agresszív-korit, ami nem a legjobb kezdésnek, nem tudom, de egyszercsak kibökte az én fiam, hogy szeretné megismerni, és ennek úgy örült a szívem, ez a legjobb pillanat, amikor ő mondja és nem az van, hogy na, gyere, mert…, ja, az is lehet, hogy azt meséltem, hogy a Kedves ismeri a need for speed játékot (az a fiam egyik kedvence), talán ez keltette fel annyira az érdeklődését, hogy legyőzze a szorongását, nem tudom, de hát ez lett, hogy felhívtam és megbeszéltük holnapra a görzenálba…
úgy szeretem, ahogy a fiairól beszél!
vasárnap reggel kinyitottam a szemem, ott ült az egyik székben, kávét ivott, itt van a kép a szememben, le se kell húnynom, hogy lássam, még fel se ébredtem és kezembe nyomta az én kávémat, hogy fér ennyi szeretet és törődés egy emberbe? és miért félek én annyira, hogy elrontom?, hogy túl sok leszek neki?, hogy ez a tűz előbb-utóbb égetni fogja, nem melegíteni?
beszélgettünk az együttélésről, tudom, hogy ő szeret ott kint, én meg itt a városban, és bár mondta, hogy bejönne velem, de nem akarom, hogy olyat tegyen, ami neki nem jó, nem akarom, hogy úgy kelljen élnie, ahogy nem igazán akar, azt szeretném, ha minden lépés, minden pillanat boldogság lenne, nem áldozat…
ha a fiam életének mostani berendezése nem kötne ide, röpülnék ki hozzá, ha akarná, csak egy szavába kerülne, én, a megrögzött városlakó – de nem bolygathatom meg a fiamat, és nem is akarom
senkitől nem akarok áldozatot, inkább talán szakadnék én ketté…
hogy miért bőgök most?
talán tényleg csak azért, mert beteg leszek, nem is leszek, már vagyok, fáj a fülem is már, bevettem gyógyszert, de nem tudom, segít-e, azért nem mentem le a görzenálba, mert éreztem, hogy most csak rosszabbodna a dolog, van, amikor az edzés kihajtja belőled a betegséget, kiizzasztja, de van, amikor még jobban belenyom, most szerintem ez az utóbbi…
és ha túl sok lesz neki ennyi szerelem? és ha nincs is szüksége arra, hogy ennyire szeressék?
egyik részem azt mondja, állj meg, nézz körül, hallgasd a csendet, várj türelemmel…
másik részem rohanna hozzá, mert elveszett nélküle...
minden este hozzábújva elaludni…
ez az álmom…
de ez titok, ne mondjátok meg neki…
még ne…
...
tegnap felkaptam egy pólóját magamra, elkértem, most az van rajtam, és úgy fáj a hiánya, istenem, úgy fáj…
talán beteg leszek, a kialvatlanság visszaüt, nem tudom, érzem a torkom, a fejem is fáj, olyan szédülősen, gyengén vagyok, nem szeretem ezt…
ha van valami, aminek úgy kell lennie, akkor miért is nincs úgy?
talán beteg leszek, a kialvatlanság visszaüt, nem tudom, érzem a torkom, a fejem is fáj, olyan szédülősen, gyengén vagyok, nem szeretem ezt…
ha van valami, aminek úgy kell lennie, akkor miért is nincs úgy?
szerda, május 27, 2009
teljesség
ez a szerelem és a szeretet új dimenziója
nem ismertem, nem tudtam, hogy létezik
az a nagyon különös, hogy nehezen találom hozzá a szavakat
talán éppen azért, mert amit nem ismersz, azt nem tudod leírni
lelkem másik fele, vele vagyok egész
mellette azt érzem, hogy nem kell vinnem a vállamon a világot
kinyitott, kinyitotta a lelkem, és kinyitotta nekem a világot
érzem, hogy képes feloldani a becsontosult szokásokat, félelmeket, fájdalmakat, hogy ebben a szerelemben feloldódik minden rossz
minden érintése egy világ, minden érintése maga az univerzum…
hogy lehet ezt másként leírni? nem lehet sehogy, csak így…
ha elmegy is, velem van, itt van bennem…
olyan különös volt, még péntek előtt, csütörtökön éjjel, még nem aludtunk együtt, de lefeküdtem és éreztem, szó szerint éreztem őt magam mellett, a bőrét, a testét, éreztem, ahogy hozzá kucorodom, befészkelődöm teste melegébe… nagyon különös volt, olyan rettenetesen erős, mintha valóban ott lett volna mellettem…
nem, egyszerűen nem megy, meg fogok némulni…
ehhez, ami velünk történik, minden szó kevés…
ha megérkezel a teljességbe, elcsöndesülsz és eggyé válsz vele, nem kellenek már a szavak…
nem ismertem, nem tudtam, hogy létezik
az a nagyon különös, hogy nehezen találom hozzá a szavakat
talán éppen azért, mert amit nem ismersz, azt nem tudod leírni
lelkem másik fele, vele vagyok egész
mellette azt érzem, hogy nem kell vinnem a vállamon a világot
kinyitott, kinyitotta a lelkem, és kinyitotta nekem a világot
érzem, hogy képes feloldani a becsontosult szokásokat, félelmeket, fájdalmakat, hogy ebben a szerelemben feloldódik minden rossz
minden érintése egy világ, minden érintése maga az univerzum…
hogy lehet ezt másként leírni? nem lehet sehogy, csak így…
ha elmegy is, velem van, itt van bennem…
olyan különös volt, még péntek előtt, csütörtökön éjjel, még nem aludtunk együtt, de lefeküdtem és éreztem, szó szerint éreztem őt magam mellett, a bőrét, a testét, éreztem, ahogy hozzá kucorodom, befészkelődöm teste melegébe… nagyon különös volt, olyan rettenetesen erős, mintha valóban ott lett volna mellettem…
nem, egyszerűen nem megy, meg fogok némulni…
ehhez, ami velünk történik, minden szó kevés…
ha megérkezel a teljességbe, elcsöndesülsz és eggyé válsz vele, nem kellenek már a szavak…
kedd, május 26, 2009
életem
sokat szerettem
sokan szerettek
sokat hittem szeretni
sokan hitték, hogy szeretnek
de soha, senki nem szeretett úgy, ahogyan Ő
és soha, senkit nem szerettem úgy, ahogyan Őt
látom szemében a felszikrázó boldogságot, ahogy kezébe veszi arcom és rámnéz…
és ha boldoggá tehetem, az a minden…
csak remélem, látja ő is szememben, milyen csodát ad nekem az, hogy van és szeret…
sokan szerettek
sokat hittem szeretni
sokan hitték, hogy szeretnek
de soha, senki nem szeretett úgy, ahogyan Ő
és soha, senkit nem szerettem úgy, ahogyan Őt
látom szemében a felszikrázó boldogságot, ahogy kezébe veszi arcom és rámnéz…
és ha boldoggá tehetem, az a minden…
csak remélem, látja ő is szememben, milyen csodát ad nekem az, hogy van és szeret…
Neked
besötétedett, fejed vállamon
lehúnyt szemed mögött egy álom
néztelek a halovány fényben
s virágok nyíltak szívemen
vedd el őket, tépd le mind
újak és újak tolakodnak
elő a szívből, mit kezedbe vettél
ott dobog most tenyered melegében
lüktet, él és élni akar
az vagyok ott, semmi más már
ölelésedben elporlottam
hogy újjászülessek neked
lehúnyt szemed mögött egy álom
néztelek a halovány fényben
s virágok nyíltak szívemen
vedd el őket, tépd le mind
újak és újak tolakodnak
elő a szívből, mit kezedbe vettél
ott dobog most tenyered melegében
lüktet, él és élni akar
az vagyok ott, semmi más már
ölelésedben elporlottam
hogy újjászülessek neked
hétfő, május 25, 2009
új nap :)
az egy dolog, bár nem szép, hogy úgy elaludtunk, ahogy tán még soha, és ha Kalimpa nem csörög rám negyed tízkor, szerintem még mindig aludnánk, aminek persze előzménye van, miszerint az én fiam éjjel negyed egyre ért haza, mert az apja akkor hozta, amiért nem veszekszünk, és nem haragszunk, mindenhol előfordulnak gikszerek, és Zolinak most volt lent a rendelő felújítása, de mégis elvitte a fiunk, hogy szabad legyen ez a hétvége nekem, és ha nem teszi, nem történhet meg velem ez a két napos csoda…
valamit valamiért, ugye...
hol is tartottam? ja igen, szóval, piszkosul elaludtunk, úgyhogy ez a nap a kutyáké, már ami a sulit illeti, de talán nem is baj, ha a lelkieket nézzük, akkor ma lazán bulizunk, Sebi és én, most egyébként éppen a nagyanyjánál pókerezik, talált valami programot, mondjuk, vannak fenntartásaim a dologgal kapcsolatban, hogy kilenc és fél évesen miért is szereti a pókert, naná, hogy ez is az apja, két éve kezdődött, egy velence-kupán, ahol nyert nyolc gombóc fagyit, és csak a játékot látja még, persze, mindazt, amivel járhat, nem, bár beszélni beszéltünk róla, és én remélem, nagyon remélem, hogy amiket mondtam, azok kikelnek majd benne, amikor arra lesz szükség…
érzem, határozottan érzem, ahogy tér vissza belém az erő, a belső biztonság, reggel hívott a Kedves telefonon, és a hangja olyan megnyugtató volt, azt érzem, hogy mindent, de mindent meg tudunk oldani együtt, el tudja űzni a félelmeket, mert Ő olyan, és nem tudom, hogyan csinálja, de nekem ez nagyon-nagyon jó, tényleg, mintha puha, meleg tenyérben lennék, vigyáz rám, billeghetek, de nem engedi, hogy leessek, és szeretettel nézi azt is, ha éppen hisztizek, az erő, ami belőle sugárzik, felébreszti az én erőmet is…
onnan is tudom, hogy végre kezdek visszatérni önmagamba, hogy ma azon gondolkoztam, merre tovább, már ami a munkát illeti, ez a két lektori munka nem rossz, de valamiért azt érzem, hogy egyik sem hosszútávú biztonság, és hogy akkor ideje lenne megcsináltatni a honlapot a kártyavetésnek, és mellette elgondolkozni, mit lehetne még…
ha ma lemegyünk a görzenálba, márpedig naná, hogy lemegyünk, akkor én repülni fogok, szállni és boldogan kitárom karom a szélnek!
isten hozott, új életem!
valamit valamiért, ugye...
hol is tartottam? ja igen, szóval, piszkosul elaludtunk, úgyhogy ez a nap a kutyáké, már ami a sulit illeti, de talán nem is baj, ha a lelkieket nézzük, akkor ma lazán bulizunk, Sebi és én, most egyébként éppen a nagyanyjánál pókerezik, talált valami programot, mondjuk, vannak fenntartásaim a dologgal kapcsolatban, hogy kilenc és fél évesen miért is szereti a pókert, naná, hogy ez is az apja, két éve kezdődött, egy velence-kupán, ahol nyert nyolc gombóc fagyit, és csak a játékot látja még, persze, mindazt, amivel járhat, nem, bár beszélni beszéltünk róla, és én remélem, nagyon remélem, hogy amiket mondtam, azok kikelnek majd benne, amikor arra lesz szükség…
érzem, határozottan érzem, ahogy tér vissza belém az erő, a belső biztonság, reggel hívott a Kedves telefonon, és a hangja olyan megnyugtató volt, azt érzem, hogy mindent, de mindent meg tudunk oldani együtt, el tudja űzni a félelmeket, mert Ő olyan, és nem tudom, hogyan csinálja, de nekem ez nagyon-nagyon jó, tényleg, mintha puha, meleg tenyérben lennék, vigyáz rám, billeghetek, de nem engedi, hogy leessek, és szeretettel nézi azt is, ha éppen hisztizek, az erő, ami belőle sugárzik, felébreszti az én erőmet is…
onnan is tudom, hogy végre kezdek visszatérni önmagamba, hogy ma azon gondolkoztam, merre tovább, már ami a munkát illeti, ez a két lektori munka nem rossz, de valamiért azt érzem, hogy egyik sem hosszútávú biztonság, és hogy akkor ideje lenne megcsináltatni a honlapot a kártyavetésnek, és mellette elgondolkozni, mit lehetne még…
ha ma lemegyünk a görzenálba, márpedig naná, hogy lemegyünk, akkor én repülni fogok, szállni és boldogan kitárom karom a szélnek!
isten hozott, új életem!
vasárnap, május 24, 2009
nem tudom
nem tudom, erről most hogyan…
ha felbomlik a világ szövedéke, azé, amit addig annak hittél, akkor hirtelen nagyon bizonytalan, félelmes érzés, merre tovább…
megvan-e bennem a képesség a változásra?
van, persze, hogy van, most, hogy kibillentett a holtpontról…
de merre?
a beszélgetés volt talán túl hosszú, talán túl sok egyszerre, amit mondott…
milyen tükröt tart ez elém?
kérdeztem, és rábíztam magam a válaszra
azt éreztem, nem vagyok egyedül, és akkor menni fog, hogy évezredek óta végre először nem vagyok egyedül…
a gondolat, hogy lehetett volna másként, halálra rémít, jegesen fojtogat…
újra meg kell találnom a középpontomat, azt a bizonyosságot ott bent, ami minden változásban is megnyugatóan tudatja velem: létezem, és ez jó…
olyan apróra zsugorodtam, alig láttam magam, és éreztem, ahogy a gyerek átveszi a hatalmat a nő fölött, a felnőtt ember fölött, a vonyítva síró kiskölyök, maszatos arcán öklömnyi könnyek…
milyen hülyeség…
de miért?
mi az, amitől ennyire csupasz béka lettem ismét?
a délután boldog nyugalmát éjszakára felváltotta a félelem
de miért?
hol volt az a pont, amikor a meghitt beszélgetésben a felnőtt összetört?
kérdés, felelet, kérdés, felelet, és egyszercsak a pillanat, ezt meg kell magyarázni, mert amit teszek, az nem jó…
és ha nem jó, amit teszek, akkor én sem vagyok jó…
nagyon rég nem volt ilyen érzésem, pedig valamikor rendszeresen meglátogatott…
talán csak azért, mert olyan nagyon mélyen itt bent, olyan nagyon mélyen, ahol még senki…
addig könnyű, amíg nincs mit féltened…
ha felbomlik a világ szövedéke, azé, amit addig annak hittél, akkor hirtelen nagyon bizonytalan, félelmes érzés, merre tovább…
megvan-e bennem a képesség a változásra?
van, persze, hogy van, most, hogy kibillentett a holtpontról…
de merre?
a beszélgetés volt talán túl hosszú, talán túl sok egyszerre, amit mondott…
milyen tükröt tart ez elém?
kérdeztem, és rábíztam magam a válaszra
azt éreztem, nem vagyok egyedül, és akkor menni fog, hogy évezredek óta végre először nem vagyok egyedül…
a gondolat, hogy lehetett volna másként, halálra rémít, jegesen fojtogat…
újra meg kell találnom a középpontomat, azt a bizonyosságot ott bent, ami minden változásban is megnyugatóan tudatja velem: létezem, és ez jó…
olyan apróra zsugorodtam, alig láttam magam, és éreztem, ahogy a gyerek átveszi a hatalmat a nő fölött, a felnőtt ember fölött, a vonyítva síró kiskölyök, maszatos arcán öklömnyi könnyek…
milyen hülyeség…
de miért?
mi az, amitől ennyire csupasz béka lettem ismét?
a délután boldog nyugalmát éjszakára felváltotta a félelem
de miért?
hol volt az a pont, amikor a meghitt beszélgetésben a felnőtt összetört?
kérdés, felelet, kérdés, felelet, és egyszercsak a pillanat, ezt meg kell magyarázni, mert amit teszek, az nem jó…
és ha nem jó, amit teszek, akkor én sem vagyok jó…
nagyon rég nem volt ilyen érzésem, pedig valamikor rendszeresen meglátogatott…
talán csak azért, mert olyan nagyon mélyen itt bent, olyan nagyon mélyen, ahol még senki…
addig könnyű, amíg nincs mit féltened…
nem hittem
nem hittem, tényleg, igazán nem hittem, hogy ez lehetséges…
álmodoztam róla, vágytam rá, de nem hittem, azt gondoltam, ez már ott is marad az álmok birodalmában…
hogy létezik ilyen találkozás…
de létezik, igaz, megtörtént…
minden mozdulatát, szavát, gesztusát, rezdülését, színét, illatát, sejtjét, érintését…
nem elegek a szavak…
amikor masszíroztam, olyan érzelmek zúdúltak át rajtam, ami nem elmondható… angyalok lebegtek fölöttünk… ha volt valami értelme annak, hogy megtanultam a maurit, akkor az az volt, hogy egyszer őneki adhassam – kata mondta ma reggel, hogy kezdjem újra a masszázst, de azt feleltem, hogy nem, mert ez csak az Övé… és tényleg az
bármi történhet, csak Ő legyen, növény lehetnék, vigyen, tegyen le valahová, ott leszek, megvárom, és nem kell semmi más, csak közel legyen…
igen, láttam a képet, hogy írok, valahol ott molyol, néha odajön, megsimítja arcom, láttam azt is, hogy várom haza, kávét készítek neki, mellé ülök, elsimítom homlokát, mondd, mi történt veled ma?, soha nem tudtam volna elképzelni, hogy elmenjek ebből a városból, de Vele igen…
olyan rég ismerjük egymást, olyan nagyon-nagyon rég…
édes istenem! mióta kerestük egymást…
álmodoztam róla, vágytam rá, de nem hittem, azt gondoltam, ez már ott is marad az álmok birodalmában…
hogy létezik ilyen találkozás…
de létezik, igaz, megtörtént…
minden mozdulatát, szavát, gesztusát, rezdülését, színét, illatát, sejtjét, érintését…
nem elegek a szavak…
amikor masszíroztam, olyan érzelmek zúdúltak át rajtam, ami nem elmondható… angyalok lebegtek fölöttünk… ha volt valami értelme annak, hogy megtanultam a maurit, akkor az az volt, hogy egyszer őneki adhassam – kata mondta ma reggel, hogy kezdjem újra a masszázst, de azt feleltem, hogy nem, mert ez csak az Övé… és tényleg az
bármi történhet, csak Ő legyen, növény lehetnék, vigyen, tegyen le valahová, ott leszek, megvárom, és nem kell semmi más, csak közel legyen…
igen, láttam a képet, hogy írok, valahol ott molyol, néha odajön, megsimítja arcom, láttam azt is, hogy várom haza, kávét készítek neki, mellé ülök, elsimítom homlokát, mondd, mi történt veled ma?, soha nem tudtam volna elképzelni, hogy elmenjek ebből a városból, de Vele igen…
olyan rég ismerjük egymást, olyan nagyon-nagyon rég…
édes istenem! mióta kerestük egymást…
péntek, május 22, 2009
újra itt
végülis ünnepelhetnének, sikerült kicsinálniuk…
mint bloggert bizonyosan
megírnám, de képtelen vagyok, mert tudom, hogy mocskos szavak lesznek aztán mindenből az ő szájukon ott a túlparton
mindegy, itt folytatom…
* * *
ma este eljön hozzám…
nem ünnep ez, nem is tudom, mi ez, szédítő, örvénylő várakozás…
esténként egy órát beszélünk telefonon, annyira érez, hogy nem hiszem el, annyira lát, hogy csak döbbenten hallgatok…
minden rezdülésemet érti
tegnap mondtam, hogy már itt van bennem egészen, azt felelte, ott volt ő haramabb is, csak nem engedtem…
tudta, hogy ketten vagyok, tudta, anélkül, hogy mondtam volna, hogy félek, nagyon félek…
tegnap, mikor búcsúztunk, mondtam, vigyázzon magára, azt válaszolta, hogy vigyázni fog, hát már hogyne vigyázna, amikor van egy boszija, akire szintén vigyáznia kell, mert megígérte neki…
belém égett, ahogy nézett rám az autóban, amikor ölébe hajtottam fejem…
tudom, hogy megtart, tudom, hogy tenyerére vesz és képes könnyedén vinni, úgy lágyulok el mellette, mintha sosem lettem volna kőkemény vadság…
férfi
az a férfi, aki lehet gyengéd és lágy, mert erős, mert aki igazán erős, annak nem kell ezt bizonygatnia…
szédítő, ami történik, mert nem hittem, hogy ilyen lehet
minden mozdulata, minden érintése jó, olyan, mintha egy hullámhosszra hangoltak volna minket…
szeretem
mint bloggert bizonyosan
megírnám, de képtelen vagyok, mert tudom, hogy mocskos szavak lesznek aztán mindenből az ő szájukon ott a túlparton
mindegy, itt folytatom…
* * *
ma este eljön hozzám…
nem ünnep ez, nem is tudom, mi ez, szédítő, örvénylő várakozás…
esténként egy órát beszélünk telefonon, annyira érez, hogy nem hiszem el, annyira lát, hogy csak döbbenten hallgatok…
minden rezdülésemet érti
tegnap mondtam, hogy már itt van bennem egészen, azt felelte, ott volt ő haramabb is, csak nem engedtem…
tudta, hogy ketten vagyok, tudta, anélkül, hogy mondtam volna, hogy félek, nagyon félek…
tegnap, mikor búcsúztunk, mondtam, vigyázzon magára, azt válaszolta, hogy vigyázni fog, hát már hogyne vigyázna, amikor van egy boszija, akire szintén vigyáznia kell, mert megígérte neki…
belém égett, ahogy nézett rám az autóban, amikor ölébe hajtottam fejem…
tudom, hogy megtart, tudom, hogy tenyerére vesz és képes könnyedén vinni, úgy lágyulok el mellette, mintha sosem lettem volna kőkemény vadság…
férfi
az a férfi, aki lehet gyengéd és lágy, mert erős, mert aki igazán erős, annak nem kell ezt bizonygatnia…
szédítő, ami történik, mert nem hittem, hogy ilyen lehet
minden mozdulata, minden érintése jó, olyan, mintha egy hullámhosszra hangoltak volna minket…
szeretem
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
