itt ülök a papír fölött, nem, a monitor előtt egy ideje, és nagyon szeretném megfogalmazni, de nagyon nehéz…
amikor a mamájával megöleltük egymást, fogtam a kezét, és nem tudtam elengedni, úgy maradtunk, kéz a kézben kicsit… olyan sok szeretet van benne…
amikor megéreztem a hugát, hogy mondanom kellene neki annyi mindent, ha ad rá majd lehetőséget, és hogy meg kellene hallgatnom őt, ha ki tudna nyílni…
vivien rebbenékeny, tiszta szeme… az a lány nagyon tiszta, szépséges titok… az egyik legtisztább lélek, akivel eddig találkoztam…
hogy elvitt engem hozzájuk…
hogy ez nekem milyen sokat jelent…
hogy tudom, Ő az én emberem…
hogy tegnap, amikor a fiammal voltunk, mennyit segített az, amilyen volt, ahogyan ott volt… ez nem elmondható… képessége arra, hogy a hangulatot, az érzést észrevétlen átfordítsa, ne engedje belesüllyedni a rosszba… ezért csodálom!
ma, amikor mentünk a mamájához, megéreztem-megláttam fölöttünk az angyalt, a mi angyalunkat, hatalmas fehér szárnyai fölöttünk, éreztem az örömét, éreztem, hogy vigyáz ránk, hogy ez, ami történik, az, aminek történnie kell velünk…
Ő a férfi, Ő az a férfi, aki valóban FÉRFI, nem pasi, nem hímnemű, Ő az, aki a kvintesszenciája mindannak, amit ez a szó, hogy férfi, jelent…
érzem, hogy mellette azon az úton tudok menni, amelyiken mennem kell, az tudok lenni, aki valóban vagyok…
minden, amit együtt teszünk, öröm, minden együtt felfedezett pillanat ajándék…
a szó, hogy „szeretlek”, nem mondja el azt, amit érzek
már írtam: teljesség…
igen, ez a teljesség… Vele…
vasárnap, május 31, 2009
péntek, május 29, 2009
mi
mostmár tudom
ott lent a parton, amit mondtál, végre megértettem
nincs több kérdés
csak mi vagyunk
egyek, egy úton
nagyon szeretlek
mindenem kezedbe tettem, és boldog vagyok, hogy így van
életem
ott lent a parton, amit mondtál, végre megértettem
nincs több kérdés
csak mi vagyunk
egyek, egy úton
nagyon szeretlek
mindenem kezedbe tettem, és boldog vagyok, hogy így van
életem
csütörtök, május 28, 2009
félve
úgy tűnik most, hogy holnap találkozik az a két ember, aki a világon a legfontosabb nekem
a fiam és a férfi, akit szeretek
és most szorongok…
különös, nem attól szorongok, hogy a Kedves nem lesz szimpatikus a fiamnak, vagy fordítva…
attól szorongok, hogy ez így túl sok lesz a Kedvesnek…
attól félek, hogy besokall és hátraarcot csinál…
nem benne nem bízom, attól félek, hogy én vagyok túl sok…
nem akartam rárontani, csak ma délután a fiam egyszercsak kibökte, hogy szeretné megismerni, még ma, a görzenálban találkozzunk, hívjam fel, én pedig gondolkodás nélkül felhívtam, késleltetés nélkül, holott lehet, hogy előbb talán…, nem tudom…, a fiam tudja már egy ideje, hogy Ő van, azt is, hogy szeretem, és azt is, hogy szeretném, ha megismernék egymást…, nem is tudom, miről beszélgettünk, talán azt meséltem, hogy a Kedves kölcsönkapott a nagyobbik fiától egy görkorit, de pechjére agresszív-korit, ami nem a legjobb kezdésnek, nem tudom, de egyszercsak kibökte az én fiam, hogy szeretné megismerni, és ennek úgy örült a szívem, ez a legjobb pillanat, amikor ő mondja és nem az van, hogy na, gyere, mert…, ja, az is lehet, hogy azt meséltem, hogy a Kedves ismeri a need for speed játékot (az a fiam egyik kedvence), talán ez keltette fel annyira az érdeklődését, hogy legyőzze a szorongását, nem tudom, de hát ez lett, hogy felhívtam és megbeszéltük holnapra a görzenálba…
úgy szeretem, ahogy a fiairól beszél!
vasárnap reggel kinyitottam a szemem, ott ült az egyik székben, kávét ivott, itt van a kép a szememben, le se kell húnynom, hogy lássam, még fel se ébredtem és kezembe nyomta az én kávémat, hogy fér ennyi szeretet és törődés egy emberbe? és miért félek én annyira, hogy elrontom?, hogy túl sok leszek neki?, hogy ez a tűz előbb-utóbb égetni fogja, nem melegíteni?
beszélgettünk az együttélésről, tudom, hogy ő szeret ott kint, én meg itt a városban, és bár mondta, hogy bejönne velem, de nem akarom, hogy olyat tegyen, ami neki nem jó, nem akarom, hogy úgy kelljen élnie, ahogy nem igazán akar, azt szeretném, ha minden lépés, minden pillanat boldogság lenne, nem áldozat…
ha a fiam életének mostani berendezése nem kötne ide, röpülnék ki hozzá, ha akarná, csak egy szavába kerülne, én, a megrögzött városlakó – de nem bolygathatom meg a fiamat, és nem is akarom
senkitől nem akarok áldozatot, inkább talán szakadnék én ketté…
hogy miért bőgök most?
talán tényleg csak azért, mert beteg leszek, nem is leszek, már vagyok, fáj a fülem is már, bevettem gyógyszert, de nem tudom, segít-e, azért nem mentem le a görzenálba, mert éreztem, hogy most csak rosszabbodna a dolog, van, amikor az edzés kihajtja belőled a betegséget, kiizzasztja, de van, amikor még jobban belenyom, most szerintem ez az utóbbi…
és ha túl sok lesz neki ennyi szerelem? és ha nincs is szüksége arra, hogy ennyire szeressék?
egyik részem azt mondja, állj meg, nézz körül, hallgasd a csendet, várj türelemmel…
másik részem rohanna hozzá, mert elveszett nélküle...
minden este hozzábújva elaludni…
ez az álmom…
de ez titok, ne mondjátok meg neki…
még ne…
a fiam és a férfi, akit szeretek
és most szorongok…
különös, nem attól szorongok, hogy a Kedves nem lesz szimpatikus a fiamnak, vagy fordítva…
attól szorongok, hogy ez így túl sok lesz a Kedvesnek…
attól félek, hogy besokall és hátraarcot csinál…
nem benne nem bízom, attól félek, hogy én vagyok túl sok…
nem akartam rárontani, csak ma délután a fiam egyszercsak kibökte, hogy szeretné megismerni, még ma, a görzenálban találkozzunk, hívjam fel, én pedig gondolkodás nélkül felhívtam, késleltetés nélkül, holott lehet, hogy előbb talán…, nem tudom…, a fiam tudja már egy ideje, hogy Ő van, azt is, hogy szeretem, és azt is, hogy szeretném, ha megismernék egymást…, nem is tudom, miről beszélgettünk, talán azt meséltem, hogy a Kedves kölcsönkapott a nagyobbik fiától egy görkorit, de pechjére agresszív-korit, ami nem a legjobb kezdésnek, nem tudom, de egyszercsak kibökte az én fiam, hogy szeretné megismerni, és ennek úgy örült a szívem, ez a legjobb pillanat, amikor ő mondja és nem az van, hogy na, gyere, mert…, ja, az is lehet, hogy azt meséltem, hogy a Kedves ismeri a need for speed játékot (az a fiam egyik kedvence), talán ez keltette fel annyira az érdeklődését, hogy legyőzze a szorongását, nem tudom, de hát ez lett, hogy felhívtam és megbeszéltük holnapra a görzenálba…
úgy szeretem, ahogy a fiairól beszél!
vasárnap reggel kinyitottam a szemem, ott ült az egyik székben, kávét ivott, itt van a kép a szememben, le se kell húnynom, hogy lássam, még fel se ébredtem és kezembe nyomta az én kávémat, hogy fér ennyi szeretet és törődés egy emberbe? és miért félek én annyira, hogy elrontom?, hogy túl sok leszek neki?, hogy ez a tűz előbb-utóbb égetni fogja, nem melegíteni?
beszélgettünk az együttélésről, tudom, hogy ő szeret ott kint, én meg itt a városban, és bár mondta, hogy bejönne velem, de nem akarom, hogy olyat tegyen, ami neki nem jó, nem akarom, hogy úgy kelljen élnie, ahogy nem igazán akar, azt szeretném, ha minden lépés, minden pillanat boldogság lenne, nem áldozat…
ha a fiam életének mostani berendezése nem kötne ide, röpülnék ki hozzá, ha akarná, csak egy szavába kerülne, én, a megrögzött városlakó – de nem bolygathatom meg a fiamat, és nem is akarom
senkitől nem akarok áldozatot, inkább talán szakadnék én ketté…
hogy miért bőgök most?
talán tényleg csak azért, mert beteg leszek, nem is leszek, már vagyok, fáj a fülem is már, bevettem gyógyszert, de nem tudom, segít-e, azért nem mentem le a görzenálba, mert éreztem, hogy most csak rosszabbodna a dolog, van, amikor az edzés kihajtja belőled a betegséget, kiizzasztja, de van, amikor még jobban belenyom, most szerintem ez az utóbbi…
és ha túl sok lesz neki ennyi szerelem? és ha nincs is szüksége arra, hogy ennyire szeressék?
egyik részem azt mondja, állj meg, nézz körül, hallgasd a csendet, várj türelemmel…
másik részem rohanna hozzá, mert elveszett nélküle...
minden este hozzábújva elaludni…
ez az álmom…
de ez titok, ne mondjátok meg neki…
még ne…
...
tegnap felkaptam egy pólóját magamra, elkértem, most az van rajtam, és úgy fáj a hiánya, istenem, úgy fáj…
talán beteg leszek, a kialvatlanság visszaüt, nem tudom, érzem a torkom, a fejem is fáj, olyan szédülősen, gyengén vagyok, nem szeretem ezt…
ha van valami, aminek úgy kell lennie, akkor miért is nincs úgy?
talán beteg leszek, a kialvatlanság visszaüt, nem tudom, érzem a torkom, a fejem is fáj, olyan szédülősen, gyengén vagyok, nem szeretem ezt…
ha van valami, aminek úgy kell lennie, akkor miért is nincs úgy?
szerda, május 27, 2009
teljesség
ez a szerelem és a szeretet új dimenziója
nem ismertem, nem tudtam, hogy létezik
az a nagyon különös, hogy nehezen találom hozzá a szavakat
talán éppen azért, mert amit nem ismersz, azt nem tudod leírni
lelkem másik fele, vele vagyok egész
mellette azt érzem, hogy nem kell vinnem a vállamon a világot
kinyitott, kinyitotta a lelkem, és kinyitotta nekem a világot
érzem, hogy képes feloldani a becsontosult szokásokat, félelmeket, fájdalmakat, hogy ebben a szerelemben feloldódik minden rossz
minden érintése egy világ, minden érintése maga az univerzum…
hogy lehet ezt másként leírni? nem lehet sehogy, csak így…
ha elmegy is, velem van, itt van bennem…
olyan különös volt, még péntek előtt, csütörtökön éjjel, még nem aludtunk együtt, de lefeküdtem és éreztem, szó szerint éreztem őt magam mellett, a bőrét, a testét, éreztem, ahogy hozzá kucorodom, befészkelődöm teste melegébe… nagyon különös volt, olyan rettenetesen erős, mintha valóban ott lett volna mellettem…
nem, egyszerűen nem megy, meg fogok némulni…
ehhez, ami velünk történik, minden szó kevés…
ha megérkezel a teljességbe, elcsöndesülsz és eggyé válsz vele, nem kellenek már a szavak…
nem ismertem, nem tudtam, hogy létezik
az a nagyon különös, hogy nehezen találom hozzá a szavakat
talán éppen azért, mert amit nem ismersz, azt nem tudod leírni
lelkem másik fele, vele vagyok egész
mellette azt érzem, hogy nem kell vinnem a vállamon a világot
kinyitott, kinyitotta a lelkem, és kinyitotta nekem a világot
érzem, hogy képes feloldani a becsontosult szokásokat, félelmeket, fájdalmakat, hogy ebben a szerelemben feloldódik minden rossz
minden érintése egy világ, minden érintése maga az univerzum…
hogy lehet ezt másként leírni? nem lehet sehogy, csak így…
ha elmegy is, velem van, itt van bennem…
olyan különös volt, még péntek előtt, csütörtökön éjjel, még nem aludtunk együtt, de lefeküdtem és éreztem, szó szerint éreztem őt magam mellett, a bőrét, a testét, éreztem, ahogy hozzá kucorodom, befészkelődöm teste melegébe… nagyon különös volt, olyan rettenetesen erős, mintha valóban ott lett volna mellettem…
nem, egyszerűen nem megy, meg fogok némulni…
ehhez, ami velünk történik, minden szó kevés…
ha megérkezel a teljességbe, elcsöndesülsz és eggyé válsz vele, nem kellenek már a szavak…
kedd, május 26, 2009
életem
sokat szerettem
sokan szerettek
sokat hittem szeretni
sokan hitték, hogy szeretnek
de soha, senki nem szeretett úgy, ahogyan Ő
és soha, senkit nem szerettem úgy, ahogyan Őt
látom szemében a felszikrázó boldogságot, ahogy kezébe veszi arcom és rámnéz…
és ha boldoggá tehetem, az a minden…
csak remélem, látja ő is szememben, milyen csodát ad nekem az, hogy van és szeret…
sokan szerettek
sokat hittem szeretni
sokan hitték, hogy szeretnek
de soha, senki nem szeretett úgy, ahogyan Ő
és soha, senkit nem szerettem úgy, ahogyan Őt
látom szemében a felszikrázó boldogságot, ahogy kezébe veszi arcom és rámnéz…
és ha boldoggá tehetem, az a minden…
csak remélem, látja ő is szememben, milyen csodát ad nekem az, hogy van és szeret…
Neked
besötétedett, fejed vállamon
lehúnyt szemed mögött egy álom
néztelek a halovány fényben
s virágok nyíltak szívemen
vedd el őket, tépd le mind
újak és újak tolakodnak
elő a szívből, mit kezedbe vettél
ott dobog most tenyered melegében
lüktet, él és élni akar
az vagyok ott, semmi más már
ölelésedben elporlottam
hogy újjászülessek neked
lehúnyt szemed mögött egy álom
néztelek a halovány fényben
s virágok nyíltak szívemen
vedd el őket, tépd le mind
újak és újak tolakodnak
elő a szívből, mit kezedbe vettél
ott dobog most tenyered melegében
lüktet, él és élni akar
az vagyok ott, semmi más már
ölelésedben elporlottam
hogy újjászülessek neked
hétfő, május 25, 2009
új nap :)
az egy dolog, bár nem szép, hogy úgy elaludtunk, ahogy tán még soha, és ha Kalimpa nem csörög rám negyed tízkor, szerintem még mindig aludnánk, aminek persze előzménye van, miszerint az én fiam éjjel negyed egyre ért haza, mert az apja akkor hozta, amiért nem veszekszünk, és nem haragszunk, mindenhol előfordulnak gikszerek, és Zolinak most volt lent a rendelő felújítása, de mégis elvitte a fiunk, hogy szabad legyen ez a hétvége nekem, és ha nem teszi, nem történhet meg velem ez a két napos csoda…
valamit valamiért, ugye...
hol is tartottam? ja igen, szóval, piszkosul elaludtunk, úgyhogy ez a nap a kutyáké, már ami a sulit illeti, de talán nem is baj, ha a lelkieket nézzük, akkor ma lazán bulizunk, Sebi és én, most egyébként éppen a nagyanyjánál pókerezik, talált valami programot, mondjuk, vannak fenntartásaim a dologgal kapcsolatban, hogy kilenc és fél évesen miért is szereti a pókert, naná, hogy ez is az apja, két éve kezdődött, egy velence-kupán, ahol nyert nyolc gombóc fagyit, és csak a játékot látja még, persze, mindazt, amivel járhat, nem, bár beszélni beszéltünk róla, és én remélem, nagyon remélem, hogy amiket mondtam, azok kikelnek majd benne, amikor arra lesz szükség…
érzem, határozottan érzem, ahogy tér vissza belém az erő, a belső biztonság, reggel hívott a Kedves telefonon, és a hangja olyan megnyugtató volt, azt érzem, hogy mindent, de mindent meg tudunk oldani együtt, el tudja űzni a félelmeket, mert Ő olyan, és nem tudom, hogyan csinálja, de nekem ez nagyon-nagyon jó, tényleg, mintha puha, meleg tenyérben lennék, vigyáz rám, billeghetek, de nem engedi, hogy leessek, és szeretettel nézi azt is, ha éppen hisztizek, az erő, ami belőle sugárzik, felébreszti az én erőmet is…
onnan is tudom, hogy végre kezdek visszatérni önmagamba, hogy ma azon gondolkoztam, merre tovább, már ami a munkát illeti, ez a két lektori munka nem rossz, de valamiért azt érzem, hogy egyik sem hosszútávú biztonság, és hogy akkor ideje lenne megcsináltatni a honlapot a kártyavetésnek, és mellette elgondolkozni, mit lehetne még…
ha ma lemegyünk a görzenálba, márpedig naná, hogy lemegyünk, akkor én repülni fogok, szállni és boldogan kitárom karom a szélnek!
isten hozott, új életem!
valamit valamiért, ugye...
hol is tartottam? ja igen, szóval, piszkosul elaludtunk, úgyhogy ez a nap a kutyáké, már ami a sulit illeti, de talán nem is baj, ha a lelkieket nézzük, akkor ma lazán bulizunk, Sebi és én, most egyébként éppen a nagyanyjánál pókerezik, talált valami programot, mondjuk, vannak fenntartásaim a dologgal kapcsolatban, hogy kilenc és fél évesen miért is szereti a pókert, naná, hogy ez is az apja, két éve kezdődött, egy velence-kupán, ahol nyert nyolc gombóc fagyit, és csak a játékot látja még, persze, mindazt, amivel járhat, nem, bár beszélni beszéltünk róla, és én remélem, nagyon remélem, hogy amiket mondtam, azok kikelnek majd benne, amikor arra lesz szükség…
érzem, határozottan érzem, ahogy tér vissza belém az erő, a belső biztonság, reggel hívott a Kedves telefonon, és a hangja olyan megnyugtató volt, azt érzem, hogy mindent, de mindent meg tudunk oldani együtt, el tudja űzni a félelmeket, mert Ő olyan, és nem tudom, hogyan csinálja, de nekem ez nagyon-nagyon jó, tényleg, mintha puha, meleg tenyérben lennék, vigyáz rám, billeghetek, de nem engedi, hogy leessek, és szeretettel nézi azt is, ha éppen hisztizek, az erő, ami belőle sugárzik, felébreszti az én erőmet is…
onnan is tudom, hogy végre kezdek visszatérni önmagamba, hogy ma azon gondolkoztam, merre tovább, már ami a munkát illeti, ez a két lektori munka nem rossz, de valamiért azt érzem, hogy egyik sem hosszútávú biztonság, és hogy akkor ideje lenne megcsináltatni a honlapot a kártyavetésnek, és mellette elgondolkozni, mit lehetne még…
ha ma lemegyünk a görzenálba, márpedig naná, hogy lemegyünk, akkor én repülni fogok, szállni és boldogan kitárom karom a szélnek!
isten hozott, új életem!
vasárnap, május 24, 2009
nem tudom
nem tudom, erről most hogyan…
ha felbomlik a világ szövedéke, azé, amit addig annak hittél, akkor hirtelen nagyon bizonytalan, félelmes érzés, merre tovább…
megvan-e bennem a képesség a változásra?
van, persze, hogy van, most, hogy kibillentett a holtpontról…
de merre?
a beszélgetés volt talán túl hosszú, talán túl sok egyszerre, amit mondott…
milyen tükröt tart ez elém?
kérdeztem, és rábíztam magam a válaszra
azt éreztem, nem vagyok egyedül, és akkor menni fog, hogy évezredek óta végre először nem vagyok egyedül…
a gondolat, hogy lehetett volna másként, halálra rémít, jegesen fojtogat…
újra meg kell találnom a középpontomat, azt a bizonyosságot ott bent, ami minden változásban is megnyugatóan tudatja velem: létezem, és ez jó…
olyan apróra zsugorodtam, alig láttam magam, és éreztem, ahogy a gyerek átveszi a hatalmat a nő fölött, a felnőtt ember fölött, a vonyítva síró kiskölyök, maszatos arcán öklömnyi könnyek…
milyen hülyeség…
de miért?
mi az, amitől ennyire csupasz béka lettem ismét?
a délután boldog nyugalmát éjszakára felváltotta a félelem
de miért?
hol volt az a pont, amikor a meghitt beszélgetésben a felnőtt összetört?
kérdés, felelet, kérdés, felelet, és egyszercsak a pillanat, ezt meg kell magyarázni, mert amit teszek, az nem jó…
és ha nem jó, amit teszek, akkor én sem vagyok jó…
nagyon rég nem volt ilyen érzésem, pedig valamikor rendszeresen meglátogatott…
talán csak azért, mert olyan nagyon mélyen itt bent, olyan nagyon mélyen, ahol még senki…
addig könnyű, amíg nincs mit féltened…
ha felbomlik a világ szövedéke, azé, amit addig annak hittél, akkor hirtelen nagyon bizonytalan, félelmes érzés, merre tovább…
megvan-e bennem a képesség a változásra?
van, persze, hogy van, most, hogy kibillentett a holtpontról…
de merre?
a beszélgetés volt talán túl hosszú, talán túl sok egyszerre, amit mondott…
milyen tükröt tart ez elém?
kérdeztem, és rábíztam magam a válaszra
azt éreztem, nem vagyok egyedül, és akkor menni fog, hogy évezredek óta végre először nem vagyok egyedül…
a gondolat, hogy lehetett volna másként, halálra rémít, jegesen fojtogat…
újra meg kell találnom a középpontomat, azt a bizonyosságot ott bent, ami minden változásban is megnyugatóan tudatja velem: létezem, és ez jó…
olyan apróra zsugorodtam, alig láttam magam, és éreztem, ahogy a gyerek átveszi a hatalmat a nő fölött, a felnőtt ember fölött, a vonyítva síró kiskölyök, maszatos arcán öklömnyi könnyek…
milyen hülyeség…
de miért?
mi az, amitől ennyire csupasz béka lettem ismét?
a délután boldog nyugalmát éjszakára felváltotta a félelem
de miért?
hol volt az a pont, amikor a meghitt beszélgetésben a felnőtt összetört?
kérdés, felelet, kérdés, felelet, és egyszercsak a pillanat, ezt meg kell magyarázni, mert amit teszek, az nem jó…
és ha nem jó, amit teszek, akkor én sem vagyok jó…
nagyon rég nem volt ilyen érzésem, pedig valamikor rendszeresen meglátogatott…
talán csak azért, mert olyan nagyon mélyen itt bent, olyan nagyon mélyen, ahol még senki…
addig könnyű, amíg nincs mit féltened…
nem hittem
nem hittem, tényleg, igazán nem hittem, hogy ez lehetséges…
álmodoztam róla, vágytam rá, de nem hittem, azt gondoltam, ez már ott is marad az álmok birodalmában…
hogy létezik ilyen találkozás…
de létezik, igaz, megtörtént…
minden mozdulatát, szavát, gesztusát, rezdülését, színét, illatát, sejtjét, érintését…
nem elegek a szavak…
amikor masszíroztam, olyan érzelmek zúdúltak át rajtam, ami nem elmondható… angyalok lebegtek fölöttünk… ha volt valami értelme annak, hogy megtanultam a maurit, akkor az az volt, hogy egyszer őneki adhassam – kata mondta ma reggel, hogy kezdjem újra a masszázst, de azt feleltem, hogy nem, mert ez csak az Övé… és tényleg az
bármi történhet, csak Ő legyen, növény lehetnék, vigyen, tegyen le valahová, ott leszek, megvárom, és nem kell semmi más, csak közel legyen…
igen, láttam a képet, hogy írok, valahol ott molyol, néha odajön, megsimítja arcom, láttam azt is, hogy várom haza, kávét készítek neki, mellé ülök, elsimítom homlokát, mondd, mi történt veled ma?, soha nem tudtam volna elképzelni, hogy elmenjek ebből a városból, de Vele igen…
olyan rég ismerjük egymást, olyan nagyon-nagyon rég…
édes istenem! mióta kerestük egymást…
álmodoztam róla, vágytam rá, de nem hittem, azt gondoltam, ez már ott is marad az álmok birodalmában…
hogy létezik ilyen találkozás…
de létezik, igaz, megtörtént…
minden mozdulatát, szavát, gesztusát, rezdülését, színét, illatát, sejtjét, érintését…
nem elegek a szavak…
amikor masszíroztam, olyan érzelmek zúdúltak át rajtam, ami nem elmondható… angyalok lebegtek fölöttünk… ha volt valami értelme annak, hogy megtanultam a maurit, akkor az az volt, hogy egyszer őneki adhassam – kata mondta ma reggel, hogy kezdjem újra a masszázst, de azt feleltem, hogy nem, mert ez csak az Övé… és tényleg az
bármi történhet, csak Ő legyen, növény lehetnék, vigyen, tegyen le valahová, ott leszek, megvárom, és nem kell semmi más, csak közel legyen…
igen, láttam a képet, hogy írok, valahol ott molyol, néha odajön, megsimítja arcom, láttam azt is, hogy várom haza, kávét készítek neki, mellé ülök, elsimítom homlokát, mondd, mi történt veled ma?, soha nem tudtam volna elképzelni, hogy elmenjek ebből a városból, de Vele igen…
olyan rég ismerjük egymást, olyan nagyon-nagyon rég…
édes istenem! mióta kerestük egymást…
péntek, május 22, 2009
újra itt
végülis ünnepelhetnének, sikerült kicsinálniuk…
mint bloggert bizonyosan
megírnám, de képtelen vagyok, mert tudom, hogy mocskos szavak lesznek aztán mindenből az ő szájukon ott a túlparton
mindegy, itt folytatom…
* * *
ma este eljön hozzám…
nem ünnep ez, nem is tudom, mi ez, szédítő, örvénylő várakozás…
esténként egy órát beszélünk telefonon, annyira érez, hogy nem hiszem el, annyira lát, hogy csak döbbenten hallgatok…
minden rezdülésemet érti
tegnap mondtam, hogy már itt van bennem egészen, azt felelte, ott volt ő haramabb is, csak nem engedtem…
tudta, hogy ketten vagyok, tudta, anélkül, hogy mondtam volna, hogy félek, nagyon félek…
tegnap, mikor búcsúztunk, mondtam, vigyázzon magára, azt válaszolta, hogy vigyázni fog, hát már hogyne vigyázna, amikor van egy boszija, akire szintén vigyáznia kell, mert megígérte neki…
belém égett, ahogy nézett rám az autóban, amikor ölébe hajtottam fejem…
tudom, hogy megtart, tudom, hogy tenyerére vesz és képes könnyedén vinni, úgy lágyulok el mellette, mintha sosem lettem volna kőkemény vadság…
férfi
az a férfi, aki lehet gyengéd és lágy, mert erős, mert aki igazán erős, annak nem kell ezt bizonygatnia…
szédítő, ami történik, mert nem hittem, hogy ilyen lehet
minden mozdulata, minden érintése jó, olyan, mintha egy hullámhosszra hangoltak volna minket…
szeretem
mint bloggert bizonyosan
megírnám, de képtelen vagyok, mert tudom, hogy mocskos szavak lesznek aztán mindenből az ő szájukon ott a túlparton
mindegy, itt folytatom…
* * *
ma este eljön hozzám…
nem ünnep ez, nem is tudom, mi ez, szédítő, örvénylő várakozás…
esténként egy órát beszélünk telefonon, annyira érez, hogy nem hiszem el, annyira lát, hogy csak döbbenten hallgatok…
minden rezdülésemet érti
tegnap mondtam, hogy már itt van bennem egészen, azt felelte, ott volt ő haramabb is, csak nem engedtem…
tudta, hogy ketten vagyok, tudta, anélkül, hogy mondtam volna, hogy félek, nagyon félek…
tegnap, mikor búcsúztunk, mondtam, vigyázzon magára, azt válaszolta, hogy vigyázni fog, hát már hogyne vigyázna, amikor van egy boszija, akire szintén vigyáznia kell, mert megígérte neki…
belém égett, ahogy nézett rám az autóban, amikor ölébe hajtottam fejem…
tudom, hogy megtart, tudom, hogy tenyerére vesz és képes könnyedén vinni, úgy lágyulok el mellette, mintha sosem lettem volna kőkemény vadság…
férfi
az a férfi, aki lehet gyengéd és lágy, mert erős, mert aki igazán erős, annak nem kell ezt bizonygatnia…
szédítő, ami történik, mert nem hittem, hogy ilyen lehet
minden mozdulata, minden érintése jó, olyan, mintha egy hullámhosszra hangoltak volna minket…
szeretem
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
