olyan nehezen jönnek a szavak…
pedig nagyon el szeretném mondani neked…
nem azért jönnek nehezen, mert nem tudom megfogalmazni, vagy mert ne tudnám, mit szeretnék mondani – azért jönnek nehezen, mert félek, hogy giccses lesz, csöpögni fog, vagy ilyesmi :)
de bárhogy is, bármennyire is giccses, akkoris igaz…
olyat adsz a Sebinek és általa nekem, amiről én nem is tudtam, hogy létezik…
olyan mérhetetlen szeretetet és hálát érzek mindazért, ahogy a Sebivel vagy, hogy arra nincsenek szavak…
tudom, erre azt mondanád, ha itt ülnél velem szemben, hogy de hát ez a természetes…
csakhogy nem az, nekem nem – én ezt még nem éltem meg, se gyerekként, se anyaként…
nemcsak nekem vagy nagyon nagy ajándék…
azt érzem, hogy a Sebinek ugyanúgy, ugyanolyan nagy ajándék vagy a Sorstól…
tudom, hogy ezek nagy szavak – de azt is tudom, a zsigereimben érzem, hogy igazak
és csak remélem, hogy tudunk annyit adni Neked, amennyit mi kapunk Tőled…
nagyon szeretlek
szerda, augusztus 26, 2009
szerda, augusztus 12, 2009
zavarban
édesem, ez nekem…
hogy is mondjam?
nehéz… zavarba jövök, ingadozni kezdek, s megijedek…
hogy tényleg sok vagyok-e
hogy ez most vicc, vagy komoly
vagy olyan vicc, amiben azért van komoly…
nem akarom, hogy olyan legyen, amiben nem ugyanúgy vagyunk benne mindketten…
izé…
szóval…
kérlek szépen, ezzel ne viccelj, vagy ne így…
vagy ha van valami, akkor inkább mondd – már komolyan…
nem akarom elveszíteni az önbizalmam ezen a téren…
tudod, olyan sokban tudom, hogy kevés vagyok… vagy éppen sok
szeretném hinni, hogy ebben nem
se kevés, se sok
hanem pont úgy jó, ahogy…
értesz?
hogy is mondjam?
nehéz… zavarba jövök, ingadozni kezdek, s megijedek…
hogy tényleg sok vagyok-e
hogy ez most vicc, vagy komoly
vagy olyan vicc, amiben azért van komoly…
nem akarom, hogy olyan legyen, amiben nem ugyanúgy vagyunk benne mindketten…
izé…
szóval…
kérlek szépen, ezzel ne viccelj, vagy ne így…
vagy ha van valami, akkor inkább mondd – már komolyan…
nem akarom elveszíteni az önbizalmam ezen a téren…
tudod, olyan sokban tudom, hogy kevés vagyok… vagy éppen sok
szeretném hinni, hogy ebben nem
se kevés, se sok
hanem pont úgy jó, ahogy…
értesz?
csütörtök, július 30, 2009
hogy vagy?
hogy vagy kedves? :)
te tudsz mindent, legalábbis remélem… hogy jó, hogy vagy, szeretem, hogy itt élsz velem/velünk, hogy ez a legjobb történet, amit eddig életemben éltem… hogy szeretlek nagyon…
és te hogy vagy, kedves?
jó itt? szeretsz itt? szeretsz velem? nem bántad meg, hogy belevágtunk ebbe a kalandba együtt? nem szeretnél inkább máshogy és máshol?
ne ijedj meg, nem félek :)
csak rájöttem, hogy még nem kérdeztelek meg…
én csak mondom, de még nem kérdeztem meg, hogy és neked rendben van-e ez így?
mert nekem igen…
szeretlek nagyon
te tudsz mindent, legalábbis remélem… hogy jó, hogy vagy, szeretem, hogy itt élsz velem/velünk, hogy ez a legjobb történet, amit eddig életemben éltem… hogy szeretlek nagyon…
és te hogy vagy, kedves?
jó itt? szeretsz itt? szeretsz velem? nem bántad meg, hogy belevágtunk ebbe a kalandba együtt? nem szeretnél inkább máshogy és máshol?
ne ijedj meg, nem félek :)
csak rájöttem, hogy még nem kérdeztelek meg…
én csak mondom, de még nem kérdeztem meg, hogy és neked rendben van-e ez így?
mert nekem igen…
szeretlek nagyon
péntek, július 24, 2009
két szó
újraolvastam a blogod :)
jó volt újraolvasni, nagyon :)
pedig csak írni akartam két szót, azt, hogy érzem és köszönöm, de ahogy beléptem az irányítóba, kedvem támadt újraolvasni… és arra gondoltam, hogy talán nem is kell más, mint újra és újra elolvasni, amikor elindulok lefelé a lejtőn… mert ott van benne minden, minden sötét mélyben bújkáló, olykor feltörő félelmemre a válasz, és hiszem, hogy az nem változik…
de azt is hiszem, hogy az út, amelyen járunk, oda vezet, hogy ezek a kételyek végleg eltűnnek…
látod, hogy fecsegek? :)
pedig csak annyit akartam írni, hogy érzem és köszönöm :)
szeretlek
jó volt újraolvasni, nagyon :)
pedig csak írni akartam két szót, azt, hogy érzem és köszönöm, de ahogy beléptem az irányítóba, kedvem támadt újraolvasni… és arra gondoltam, hogy talán nem is kell más, mint újra és újra elolvasni, amikor elindulok lefelé a lejtőn… mert ott van benne minden, minden sötét mélyben bújkáló, olykor feltörő félelmemre a válasz, és hiszem, hogy az nem változik…
de azt is hiszem, hogy az út, amelyen járunk, oda vezet, hogy ezek a kételyek végleg eltűnnek…
látod, hogy fecsegek? :)
pedig csak annyit akartam írni, hogy érzem és köszönöm :)
szeretlek
hétfő, július 20, 2009
folytatás
laci, külön malomban őrlünk
és nem vagyok veled lekezelő és nem utasítalak rendre
én bosszantottalak (ezek szerint), te nekem fájdalmat okoztál
a kettő között azért van különbség, azt gondolom
a lényegre persze nem válaszoltál, mintha nem akarnád meghallani
talán tényleg nem akarod
mindegy, mennyire van igazad, akkor sem beszélhetsz így velem, ezt így érted?
és még mindig nem érted, hogy egy megfelelő gesztus elég lehet, hogy ami téged bosszant, annak vége legyen, de most nem erről van szó
újra mondom, nincs olyan helyzet, ami indokolja, hogy durván beszélj velem, hogy megalázz – így elég tiszta?
nem az érdekel, minek szánod, az számít, hogy hogyan jön ki, mi lesz belőle
és nem fogom lehajtott fejjel elviselni, mert nem
jól értem, hogy a válaszod azt jelenti, hogy fenntartod magadnak a jogot, hogy bármikor így beszélj velem, ha úgy érzed, valamit nem megfelelően csinálok? mert akkor most álljunk fel az asztaltól
nem is akarsz megérteni, nem is akarsz változtatni
és ne gyere nekem a genetikával, mert olyan dolgokat változtatok a közös életünk kedvéért, amik, nyugodtan mondhatom, abszolút genetikaiak nálam, mégis dolgozom rajtuk – szóval, nincs lehetetlen, ha a másikért meg akarod tenni
ha nem akarod, az persze más
csak kérdés, mi következik belőle…
és nem vagyok veled lekezelő és nem utasítalak rendre
én bosszantottalak (ezek szerint), te nekem fájdalmat okoztál
a kettő között azért van különbség, azt gondolom
a lényegre persze nem válaszoltál, mintha nem akarnád meghallani
talán tényleg nem akarod
mindegy, mennyire van igazad, akkor sem beszélhetsz így velem, ezt így érted?
és még mindig nem érted, hogy egy megfelelő gesztus elég lehet, hogy ami téged bosszant, annak vége legyen, de most nem erről van szó
újra mondom, nincs olyan helyzet, ami indokolja, hogy durván beszélj velem, hogy megalázz – így elég tiszta?
nem az érdekel, minek szánod, az számít, hogy hogyan jön ki, mi lesz belőle
és nem fogom lehajtott fejjel elviselni, mert nem
jól értem, hogy a válaszod azt jelenti, hogy fenntartod magadnak a jogot, hogy bármikor így beszélj velem, ha úgy érzed, valamit nem megfelelően csinálok? mert akkor most álljunk fel az asztaltól
nem is akarsz megérteni, nem is akarsz változtatni
és ne gyere nekem a genetikával, mert olyan dolgokat változtatok a közös életünk kedvéért, amik, nyugodtan mondhatom, abszolút genetikaiak nálam, mégis dolgozom rajtuk – szóval, nincs lehetetlen, ha a másikért meg akarod tenni
ha nem akarod, az persze más
csak kérdés, mi következik belőle…
vasárnap, július 19, 2009
...
édesem
sokat gondolkoztam a main, meg azon, hogy visszatérő ez már
és arra jutottam, hogy nem voltam őszinte, bár magam se tudtam róla
s ha nem voltam az, amögött a tudattalan félelem volt, hogy elveszítelek
de
én valójában arra vártam, hogy megígéred, hogy nem beszélsz így velem többet
mert nem érdemlem meg
akármilyen mérges vagy, akármennyire nem érted is, mi a bajom, vagy gondolod hisztinek, ami bajom éppen van, akkor sem érdemlem azt, hogy így beszélj velem, ilyen lekezelő, leugatós stílusban
így nem beszél az ember azzal, akit szeret
semmikor
nincs rá ok, és nincs ezt indokló helyzet sem
én sosem beszélnék így veled, mert ennél jobban tisztellek és többre tartalak
ha így beszélsz velem, azzal fájdalmat okozol
ha bárki más tenné ezt velem, ebben a stílusban, nem maradna állva, ugye tudod?
és nincs az a szerelem, amiért én elfogadom, hogy ezt lehet velem
nagyon szeretlek – de ez nem jogosít fel téged arra, hogy megengedd magadnak ezt a stílust
ez nem jelenti azt, hogy igazam van abban, amiért kiakadtam, lehet, hogy egyáltalán nincs igazam, mimóza vagyok, hisztis, vagy akármi, és akkor lehet arról beszélni, hogy miért vagyok éppen hülye vagy túlérzékeny, de azt sem ebben a stílusban
és valamiért úgy gondolom, hogy egy nagy és erős férfinak nincs szüksége arra, hogy így beszéljen a nővel, akit állítólag szeret
ez nem erély, ez megalázás
ha szeretek, és a másik azt mondja, ezt ne csináld, mert nekem fáj, akkor nem csinálom, mert neki fáj, és nem akarok fájdalmat okozni, figyelni fogok arra, hogy ne okozzak újra fájdalmat azzal, amiről tudom, hogy neki fájdalmat okoz – ez ennyire egyszerű és én is eszerint próbálom meg csinálni a dolgokat, ezért alkalmazkodom és ezért változom
a következő ilyennél fel fogok állni, bárhol vagyunk is, és el fogok menni, nem haragból, hanem mert ezt velem nem, és kész
az pedig, hogy miért bántott engem az, ami szerinted egy vicc volt, ennél sokkal hosszabb és nehezebb téma, talán majd egyszer, ha akarod…
szeretlek
sokat gondolkoztam a main, meg azon, hogy visszatérő ez már
és arra jutottam, hogy nem voltam őszinte, bár magam se tudtam róla
s ha nem voltam az, amögött a tudattalan félelem volt, hogy elveszítelek
de
én valójában arra vártam, hogy megígéred, hogy nem beszélsz így velem többet
mert nem érdemlem meg
akármilyen mérges vagy, akármennyire nem érted is, mi a bajom, vagy gondolod hisztinek, ami bajom éppen van, akkor sem érdemlem azt, hogy így beszélj velem, ilyen lekezelő, leugatós stílusban
így nem beszél az ember azzal, akit szeret
semmikor
nincs rá ok, és nincs ezt indokló helyzet sem
én sosem beszélnék így veled, mert ennél jobban tisztellek és többre tartalak
ha így beszélsz velem, azzal fájdalmat okozol
ha bárki más tenné ezt velem, ebben a stílusban, nem maradna állva, ugye tudod?
és nincs az a szerelem, amiért én elfogadom, hogy ezt lehet velem
nagyon szeretlek – de ez nem jogosít fel téged arra, hogy megengedd magadnak ezt a stílust
ez nem jelenti azt, hogy igazam van abban, amiért kiakadtam, lehet, hogy egyáltalán nincs igazam, mimóza vagyok, hisztis, vagy akármi, és akkor lehet arról beszélni, hogy miért vagyok éppen hülye vagy túlérzékeny, de azt sem ebben a stílusban
és valamiért úgy gondolom, hogy egy nagy és erős férfinak nincs szüksége arra, hogy így beszéljen a nővel, akit állítólag szeret
ez nem erély, ez megalázás
ha szeretek, és a másik azt mondja, ezt ne csináld, mert nekem fáj, akkor nem csinálom, mert neki fáj, és nem akarok fájdalmat okozni, figyelni fogok arra, hogy ne okozzak újra fájdalmat azzal, amiről tudom, hogy neki fájdalmat okoz – ez ennyire egyszerű és én is eszerint próbálom meg csinálni a dolgokat, ezért alkalmazkodom és ezért változom
a következő ilyennél fel fogok állni, bárhol vagyunk is, és el fogok menni, nem haragból, hanem mert ezt velem nem, és kész
az pedig, hogy miért bántott engem az, ami szerinted egy vicc volt, ennél sokkal hosszabb és nehezebb téma, talán majd egyszer, ha akarod…
szeretlek
péntek, július 17, 2009
katánál
katánál voltam masszázson…
aztán azt mondta, írjam le, amiket láttam, és figyeljek az álmaimra is…
nagy és erős beavatás volt ez, azóta mintha kitömtek volna béke-porral (kitaláltam ezt a szót, nem tudom, van-e ilyen, szerintem nincs…), dimenziót váltottam, de erre nincsenek szavak… fogyó hold van, elengedése olyan dolgoknak, amelyek már csak koloncként lógtak rajtam, nem is tudom, miért cipeltem, talán csak a megszokás, néz az ember bután, aztán egyszercsak rájön, hogy jé, a kurva nehéz szatyrot akár le is teheti és otthagyhatja az út szélén, akkor sem történik semmi, sőt…
azt mondta, kicsusszantam a testemből, nem tudom, de filmszakadásom volt, egy rövid idő, amire nem emlékszem, nem alvás, mert azt szoktam tudni, amikor felébredek, hogy aludtam, de itt nem, hanem egyszercsak ott voltam megint az asztalon…
na jó, vegyük sorban:
volt az angyal, aztán jött a férfi a keményített ingmellben, frakkban, magas cilinderben, akit katánál láttam a múlt alkalommal, de most áttetsző volt nagyon, aztán álltam lacival szemközt, az arcába martam, leszedtem róla a húst, kibomlott belőle és hatalmas kobrakígyóvá változott, akkor csinált rajtam valamit a kata, amitől megpördültem, levedlettem a testem, és én is hatalmas kobrakígyóvá váltam, állt a két kígyó egymással szemközt (kata azt mondta, ez egyiptom), aztán láttam lacit egy hatalmas széken vagy trónuson, nem tudom, mi volt az, de azt tudtam, hogy ő ott az uralkodó, messze voltam tőle, de közünk volt egymáshoz, nem tudom, micsoda, aztán kata egy mozdulatánál, amikor a keze a kezemben volt, azt láttam, hogy táncolunk, kata és én, erdő szélén valahol, amikor jött egy lovas, engem felkapott és elszáguldott velem, aztán magáévá tett, nem voltak részletek, csak tudtam, hogy ez történik, tiltakoztam, de mégis tudtam, hogy ennek kell történnie (hogy ez mennyire a jelen valójában, azt nem tudom), aztán valakit máglyán égettek el, talán engem, talán katát, de lacinak köze volt hozzá, tudtam, hogy egy vár ablakából nézi, aztán láttam újra a cilinderes férfit, akkor már nem volt áttetsző, és ez az újra találkozás nagy bocsánatkérés volt és egyben nagy megbocsátás, aztán két kék alak nagy fehérségben, talán két lélek?, kata a mellkasomnál dolgozott, amikor hirtelen indián sámán lettem, teljes ünnepi díszben, elindultam a nap felé, és hirtelen anúbisszá váltam, majd újra indiánként egy totemoszlop előtt, nyilakkal lőttek, míg meg nem haltam, gyors halál volt, aztán hófúvás, méteres hóval borított út, két fehér lada, az egyik megcsúszott és belezuhant az árokba, de oka nem volt a balesetnek, csak néztem utána és tudtam, hogy valaki, aki nekem fontos, ott meghalt, elvesztettem, végül egy ablakon néztem kifelé, és az ablak egyre kisebb lett, mindennel együtt, ami mögötte volt, de nem egy szobában vagy egy házban voltam, miközben az ablak távolodott, mögötte ezzel a világgal, hanem egy hatalmas fehér térben…
hát, fura így leírva látni…
átélni, érezni egészen más, mindegy, nem megfogható, mire végeztünk, persze leó megint csinált kaját, ettünk és beszélgettünk, és egyszercsak megszállt valami végtelen béke, amiről remélem, mostmár nem hagy el…
de ha elhagyna is, csak eszembe kell jusson ez…
naná, hogy nem véletlen, hogy most olvasom a szeretetkönyvet, szorosan ehhez simul, az én, aki a bábú itt, és az én, aki mozgatja, szeretni azt jelenti, elfogadni annak, aki…
most nem tudok többet, majd ha még eszembe jut valami, akkor leírom azt is…
aztán azt mondta, írjam le, amiket láttam, és figyeljek az álmaimra is…
nagy és erős beavatás volt ez, azóta mintha kitömtek volna béke-porral (kitaláltam ezt a szót, nem tudom, van-e ilyen, szerintem nincs…), dimenziót váltottam, de erre nincsenek szavak… fogyó hold van, elengedése olyan dolgoknak, amelyek már csak koloncként lógtak rajtam, nem is tudom, miért cipeltem, talán csak a megszokás, néz az ember bután, aztán egyszercsak rájön, hogy jé, a kurva nehéz szatyrot akár le is teheti és otthagyhatja az út szélén, akkor sem történik semmi, sőt…
azt mondta, kicsusszantam a testemből, nem tudom, de filmszakadásom volt, egy rövid idő, amire nem emlékszem, nem alvás, mert azt szoktam tudni, amikor felébredek, hogy aludtam, de itt nem, hanem egyszercsak ott voltam megint az asztalon…
na jó, vegyük sorban:
volt az angyal, aztán jött a férfi a keményített ingmellben, frakkban, magas cilinderben, akit katánál láttam a múlt alkalommal, de most áttetsző volt nagyon, aztán álltam lacival szemközt, az arcába martam, leszedtem róla a húst, kibomlott belőle és hatalmas kobrakígyóvá változott, akkor csinált rajtam valamit a kata, amitől megpördültem, levedlettem a testem, és én is hatalmas kobrakígyóvá váltam, állt a két kígyó egymással szemközt (kata azt mondta, ez egyiptom), aztán láttam lacit egy hatalmas széken vagy trónuson, nem tudom, mi volt az, de azt tudtam, hogy ő ott az uralkodó, messze voltam tőle, de közünk volt egymáshoz, nem tudom, micsoda, aztán kata egy mozdulatánál, amikor a keze a kezemben volt, azt láttam, hogy táncolunk, kata és én, erdő szélén valahol, amikor jött egy lovas, engem felkapott és elszáguldott velem, aztán magáévá tett, nem voltak részletek, csak tudtam, hogy ez történik, tiltakoztam, de mégis tudtam, hogy ennek kell történnie (hogy ez mennyire a jelen valójában, azt nem tudom), aztán valakit máglyán égettek el, talán engem, talán katát, de lacinak köze volt hozzá, tudtam, hogy egy vár ablakából nézi, aztán láttam újra a cilinderes férfit, akkor már nem volt áttetsző, és ez az újra találkozás nagy bocsánatkérés volt és egyben nagy megbocsátás, aztán két kék alak nagy fehérségben, talán két lélek?, kata a mellkasomnál dolgozott, amikor hirtelen indián sámán lettem, teljes ünnepi díszben, elindultam a nap felé, és hirtelen anúbisszá váltam, majd újra indiánként egy totemoszlop előtt, nyilakkal lőttek, míg meg nem haltam, gyors halál volt, aztán hófúvás, méteres hóval borított út, két fehér lada, az egyik megcsúszott és belezuhant az árokba, de oka nem volt a balesetnek, csak néztem utána és tudtam, hogy valaki, aki nekem fontos, ott meghalt, elvesztettem, végül egy ablakon néztem kifelé, és az ablak egyre kisebb lett, mindennel együtt, ami mögötte volt, de nem egy szobában vagy egy házban voltam, miközben az ablak távolodott, mögötte ezzel a világgal, hanem egy hatalmas fehér térben…
hát, fura így leírva látni…
átélni, érezni egészen más, mindegy, nem megfogható, mire végeztünk, persze leó megint csinált kaját, ettünk és beszélgettünk, és egyszercsak megszállt valami végtelen béke, amiről remélem, mostmár nem hagy el…
de ha elhagyna is, csak eszembe kell jusson ez…
naná, hogy nem véletlen, hogy most olvasom a szeretetkönyvet, szorosan ehhez simul, az én, aki a bábú itt, és az én, aki mozgatja, szeretni azt jelenti, elfogadni annak, aki…
most nem tudok többet, majd ha még eszembe jut valami, akkor leírom azt is…
kedd, július 14, 2009
porszívózás után :)
már megyek aludni, mert leesik a fejem :)
csak akarom, hogy tudd, hogy jó nap volt ez, úgy az egész :)
a két porszívózás között a beszélgetés… jó volt, és fontos…
meg a porszívózás is :)
meg hogy kinyíltál, és én is…
és a szúnyogok ellenére a séta is, sőt, velük együtt, tízet túléltem, azért az nem semmi! :)
tanuljuk egymást, még tanuljuk…
tudom, nem egyszerű…
de jól csináljuk
ugye, szerinted is?
csak akarom, hogy tudd, hogy jó nap volt ez, úgy az egész :)
a két porszívózás között a beszélgetés… jó volt, és fontos…
meg a porszívózás is :)
meg hogy kinyíltál, és én is…
és a szúnyogok ellenére a séta is, sőt, velük együtt, tízet túléltem, azért az nem semmi! :)
tanuljuk egymást, még tanuljuk…
tudom, nem egyszerű…
de jól csináljuk
ugye, szerinted is?
axióma
axiómát szeretnék leszögezni
az INTIMITÁS nem egyenlő a SZEX-vel
nem minden érintés az ágyba vezet
van, ami csak a gyengédségről szól, az összetartozásról
nekem legalábbis
egészen nyersen:
nem mindig kefélni akarok, ha odabújok a férfihez, akit szeretek
és megfordítva:
nagyon bírnám, ha olyankor is megérintene, amikor nem kefélni akar
na
és még valamit:
mindenki máshogy fejezi ki a szeretetét, másként mutatja meg
olykor nem lenne rossz egy tolmács
valamint nem árt, ha a felek legalább valamennyire megtanulják egymás nyelvét
csak előbújt belőlem a cinikus dög
nem örülök neki
amíg sírok, addig jobb
bizonyos szempontból…
az INTIMITÁS nem egyenlő a SZEX-vel
nem minden érintés az ágyba vezet
van, ami csak a gyengédségről szól, az összetartozásról
nekem legalábbis
egészen nyersen:
nem mindig kefélni akarok, ha odabújok a férfihez, akit szeretek
és megfordítva:
nagyon bírnám, ha olyankor is megérintene, amikor nem kefélni akar
na
és még valamit:
mindenki máshogy fejezi ki a szeretetét, másként mutatja meg
olykor nem lenne rossz egy tolmács
valamint nem árt, ha a felek legalább valamennyire megtanulják egymás nyelvét
csak előbújt belőlem a cinikus dög
nem örülök neki
amíg sírok, addig jobb
bizonyos szempontból…
hétfő, július 13, 2009
egyedül
nem tudok aludni menni
nem tudok odamenni, mert tudom, hogy elbőgöm magam
ez neked hiszti
rendben
nekem más
mindegy
nem tudom
ha az ember, nem bocsi, ha az ember lánya, azaz én, úgy csinálja a dolgokat, direkt, hogy legyen idő, ne úgy legyen, mint az utóbbi időben, hogy betakar, szóval, igyekszik, aztán odabújik, szeretettel, és akkor azt kapja, hogy muszáj-e mindig összetapadni, akkor az ember lánya, azaz én, megbántódik
ez tud fájni…
eléggé tud
azon gondolkoztam, miért ennyire…
rendben, mimózavirág, rendben
de azért mégis…
szóval, hogyan is állunk az intimitással?
az összebújással?
az érintéssel?
kinek mekkora igénye van rá?
nekem sok, ezt nyilván tudod már
neked kevés, ezt meg már én tudom
nem tudom, hogyan telt el 25 éved, mennyire szoktad meg, hogy ez nincs, vagy nem lehet, vagy nem annyi, vagy nem úgy, tényleg nem tudom, csak morzsák vannak meg abból, amit meséltél…
nekem majd 10 évem telt ezek hiányában, úgy, hogy tudtam, hogy hiányzik…
sőt, ha az utolsó 3-at is hozzáveszem…
egyszer mondtam, nem is egyszer, hogy kenyérre lehet kenni, olyan könnyen meg lehet vesztegetni, hogy az már szinte szégyellnivaló…
szóval, hogyan is állunk az intimitással?
az első pillanattól tudod, láttad, érezted, mondtad is, hogy ez nekem mennyire fontos…
alkalmazkodom, sorra adok fel mindent, amiről azt gondoltam, hogy én vagyok, ha nem, hát nem, nem kell az legyek, amit hittem magamról, mert amit hoztál, az jó, amit mutatsz, az jó, de ha ezek közé tartozik az is, hogy beérjem ennyivel, az nem jó, az nekem egyáltalán nem jó…
észrevetted, hogy az utóbbi időben én kuncsorgok, én megyek mindig oda?
hozzád bújni, ölelni, simogatni…
mikor jöttél hozzám oda utoljára, csak hogy megölelj, csak úgy, hogy cuppanj rám...
már nem érzem, hogy ajándék vagyok, már nem érzem, hogy öröm vagyok…
azt érzem, hogy sok-sok dolog van még velem, sok faragnivaló, de azt, hogy ajándék, öröm, azt nem…
mindenre képes vagyok, mindenre…
ha…
úgy érzem, mintha távolítanál, mintha elfogadnád az ölelést, ha megyek, bújok, de nem örülnél neki, csak elviselnéd, mint ami ezzel jár…
a nővel, a kapcsolattal…
pedig nem így volt, emlékszem arra a férfira, aki olyan sokszor odajött hozzám, csak hogy megöleljen, csak hogy lopjon egy csókot…
most azt látom, hogy ülsz a fotelben, messze tőlem…
ma délelőtt, beszélgettünk, te az egyik fotelben, én a másikban, láttad, hogy fáj, látnod kellett, nem jöttél oda, nem simogattál meg, de amikor odamentem hozzád, hagytad…
nem tudom, hol jársz, de nekem hiányzol…
"amíg a híd a folyót átöleli szelíden, kis puha vállad én addig ölelem..."
nem tudok odamenni, mert tudom, hogy elbőgöm magam
ez neked hiszti
rendben
nekem más
mindegy
nem tudom
ha az ember, nem bocsi, ha az ember lánya, azaz én, úgy csinálja a dolgokat, direkt, hogy legyen idő, ne úgy legyen, mint az utóbbi időben, hogy betakar, szóval, igyekszik, aztán odabújik, szeretettel, és akkor azt kapja, hogy muszáj-e mindig összetapadni, akkor az ember lánya, azaz én, megbántódik
ez tud fájni…
eléggé tud
azon gondolkoztam, miért ennyire…
rendben, mimózavirág, rendben
de azért mégis…
szóval, hogyan is állunk az intimitással?
az összebújással?
az érintéssel?
kinek mekkora igénye van rá?
nekem sok, ezt nyilván tudod már
neked kevés, ezt meg már én tudom
nem tudom, hogyan telt el 25 éved, mennyire szoktad meg, hogy ez nincs, vagy nem lehet, vagy nem annyi, vagy nem úgy, tényleg nem tudom, csak morzsák vannak meg abból, amit meséltél…
nekem majd 10 évem telt ezek hiányában, úgy, hogy tudtam, hogy hiányzik…
sőt, ha az utolsó 3-at is hozzáveszem…
egyszer mondtam, nem is egyszer, hogy kenyérre lehet kenni, olyan könnyen meg lehet vesztegetni, hogy az már szinte szégyellnivaló…
szóval, hogyan is állunk az intimitással?
az első pillanattól tudod, láttad, érezted, mondtad is, hogy ez nekem mennyire fontos…
alkalmazkodom, sorra adok fel mindent, amiről azt gondoltam, hogy én vagyok, ha nem, hát nem, nem kell az legyek, amit hittem magamról, mert amit hoztál, az jó, amit mutatsz, az jó, de ha ezek közé tartozik az is, hogy beérjem ennyivel, az nem jó, az nekem egyáltalán nem jó…
észrevetted, hogy az utóbbi időben én kuncsorgok, én megyek mindig oda?
hozzád bújni, ölelni, simogatni…
mikor jöttél hozzám oda utoljára, csak hogy megölelj, csak úgy, hogy cuppanj rám...
már nem érzem, hogy ajándék vagyok, már nem érzem, hogy öröm vagyok…
azt érzem, hogy sok-sok dolog van még velem, sok faragnivaló, de azt, hogy ajándék, öröm, azt nem…
mindenre képes vagyok, mindenre…
ha…
úgy érzem, mintha távolítanál, mintha elfogadnád az ölelést, ha megyek, bújok, de nem örülnél neki, csak elviselnéd, mint ami ezzel jár…
a nővel, a kapcsolattal…
pedig nem így volt, emlékszem arra a férfira, aki olyan sokszor odajött hozzám, csak hogy megöleljen, csak hogy lopjon egy csókot…
most azt látom, hogy ülsz a fotelben, messze tőlem…
ma délelőtt, beszélgettünk, te az egyik fotelben, én a másikban, láttad, hogy fáj, látnod kellett, nem jöttél oda, nem simogattál meg, de amikor odamentem hozzád, hagytad…
nem tudom, hol jársz, de nekem hiányzol…
"amíg a híd a folyót átöleli szelíden, kis puha vállad én addig ölelem..."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
