hallgatom a nox-tól az árny és fényt, és azon gondolkozom, amit ma mondtál…
a hálóban alszol, és boldoggá tesz, hogy tudom, nemsokára melléd fekszem, érzem majd tested melegét…
érintésed varázslat, tűzbe borít…
és közeledben megnyugszom, hazaérek…
nem tudom, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ez a rengeteg szeretet és szerelem, ami benned van, hogyan tudott életben maradni… talán rám várt… nem tudom… de az, ami én vagyok, Terád várt… ezt tudom…
tudom, milyen, amikor minden megkopik, kifakul, tudom, mert átéltem…
és azt is tudom, nagyon vigyázni fogok arra, hogy ez a csoda, ami a miénk, megmaradjon…
azt kértem Tőled, ha valaha azt érzed, hogy ez már nem az, akkor hagyj el… mert nem lehet, ennek a csodának a ragyogását nem hagyhatjuk megfakulni…
ígérem, vigyázni fogok ránk, és mindent megteszek, amit csak tudok, hogy ez megmaradjon nekünk…
azóta élek, mióta találkoztunk…
szeretlek
hétfő, június 22, 2009
kedd, június 09, 2009
randi után...
hiányzik a hangja…
tiszta dili… randiztunk, moziba mentünk, beszélgettünk, kávéztunk, aztán nem hívott fel este, ahogy mindig, és nekem hiányzik a hangja… ez normális? :)
nekem az ő közelében lenni olyan, mint virágnak a víz…
az meg úgy rendben van, hogy érzem, látom, a westend teraszán gúvadt szemekkel néznek minket, vagy épp lopva, nehogy észrevegyük, és süt a vágyakozás azután, ami a miénk, mert sugárzik rólunk a szerelem… :)
és most először (istenem, hanyadik először ez Vele!), azt érzem, hogy nem érdekes, valóban nem érdekes, ami történt, semmit nem változtat, hogy elmondom, vagy sem, mert a jelen van és mi vagyunk, amit magunk mögött hagytunk, az akkor volt, még az időszámítás előtt, amikor még nem ismertük egymást, és ami akkor volt, az ma már nincs, és tényleg, valóban nincs, és így van ez jól…
ma kiderült, hogy a lakást, amit kinéztem magunknak, még amikor csak a fiam volt és én, két napja eladták, annyira rendben van ez így, várta, mi történik, és mert mi találkoztunk, elkelt, hármunknak már kicsi lett volna, tudom, hogy meg fogjuk találni azt, ami mindenkinek jó, és nagyon várom, izgalmas, jó keresés lesz ez, és azt nagyon bírom, hogy amikor elmondtam, milyen szobákat szeretnék, egyszercsak azt mondta: egyre gondolunk… :)
a világ kikerekedett Vele, és annyi erőt ad, hogy Ő erős, nem ijed meg semmitől, amitől én bepánikolok, arra csak azt mondja, hogy megoldjuk, és ez nekem olyan nagyon sokat segít, végre kezdem érteni, nem, rosszul mondom, érezni, hogy mit jelent a szó: szeretlek, hogy ez nem megkérdőjelezhető, bármi történik, ez az alap, ahonnan indulunk és ahová visszatérünk…
ha komornak látom, szeretném feloldani a rosszkedvét, szeretném mindig kisimítani a homlokát…
szeretném boldoggá tenni…
ez a legfontosabb…
tiszta dili… randiztunk, moziba mentünk, beszélgettünk, kávéztunk, aztán nem hívott fel este, ahogy mindig, és nekem hiányzik a hangja… ez normális? :)
nekem az ő közelében lenni olyan, mint virágnak a víz…
az meg úgy rendben van, hogy érzem, látom, a westend teraszán gúvadt szemekkel néznek minket, vagy épp lopva, nehogy észrevegyük, és süt a vágyakozás azután, ami a miénk, mert sugárzik rólunk a szerelem… :)
és most először (istenem, hanyadik először ez Vele!), azt érzem, hogy nem érdekes, valóban nem érdekes, ami történt, semmit nem változtat, hogy elmondom, vagy sem, mert a jelen van és mi vagyunk, amit magunk mögött hagytunk, az akkor volt, még az időszámítás előtt, amikor még nem ismertük egymást, és ami akkor volt, az ma már nincs, és tényleg, valóban nincs, és így van ez jól…
ma kiderült, hogy a lakást, amit kinéztem magunknak, még amikor csak a fiam volt és én, két napja eladták, annyira rendben van ez így, várta, mi történik, és mert mi találkoztunk, elkelt, hármunknak már kicsi lett volna, tudom, hogy meg fogjuk találni azt, ami mindenkinek jó, és nagyon várom, izgalmas, jó keresés lesz ez, és azt nagyon bírom, hogy amikor elmondtam, milyen szobákat szeretnék, egyszercsak azt mondta: egyre gondolunk… :)
a világ kikerekedett Vele, és annyi erőt ad, hogy Ő erős, nem ijed meg semmitől, amitől én bepánikolok, arra csak azt mondja, hogy megoldjuk, és ez nekem olyan nagyon sokat segít, végre kezdem érteni, nem, rosszul mondom, érezni, hogy mit jelent a szó: szeretlek, hogy ez nem megkérdőjelezhető, bármi történik, ez az alap, ahonnan indulunk és ahová visszatérünk…
ha komornak látom, szeretném feloldani a rosszkedvét, szeretném mindig kisimítani a homlokát…
szeretném boldoggá tenni…
ez a legfontosabb…
hétfő, június 08, 2009
:)))))
ma görkorizott!!!
ma az én Kedvesem fogta magát, életében először lábára vette a görkorit, és megindult! imádtam, na! imádtam, hogy olyan viccesen csinálja, de tényleg, nem azt, hogy botladozik, mert mindenki botladozik elsőre, de Ő valahogy direkt nagyon viccesen csinálta, az arca, a gesztusai voltak annyira viccesek, majd’ bepisiltem a röhögéstől, szenzációs volt! :)))
meg beszélgetett az én fiammal, ketten, négyszemközt, de nem mondták meg, hogy mit, egyik sem, mert ez olyan férfibeszélgetés volt, meg szerződést kötöttek, aláírták, meg a fiam próbálkozott megint trükközni, de az én Kedvesem ezt annyira jól kezelte, és nekem is adott hozzá erőt, hogy tökre megnyugodtam… :)
és jár a fejemben egy regény…
meg szeretem Őt
meg nagyon szeretek hozzábújni
meg jó, hogy van
boldogságom Ő nekem
azt hiszem, lassan ez a blog is bezár…
de ez nem baj, hanem ez jó :)
ma az én Kedvesem fogta magát, életében először lábára vette a görkorit, és megindult! imádtam, na! imádtam, hogy olyan viccesen csinálja, de tényleg, nem azt, hogy botladozik, mert mindenki botladozik elsőre, de Ő valahogy direkt nagyon viccesen csinálta, az arca, a gesztusai voltak annyira viccesek, majd’ bepisiltem a röhögéstől, szenzációs volt! :)))
meg beszélgetett az én fiammal, ketten, négyszemközt, de nem mondták meg, hogy mit, egyik sem, mert ez olyan férfibeszélgetés volt, meg szerződést kötöttek, aláírták, meg a fiam próbálkozott megint trükközni, de az én Kedvesem ezt annyira jól kezelte, és nekem is adott hozzá erőt, hogy tökre megnyugodtam… :)
és jár a fejemben egy regény…
meg szeretem Őt
meg nagyon szeretek hozzábújni
meg jó, hogy van
boldogságom Ő nekem
azt hiszem, lassan ez a blog is bezár…
de ez nem baj, hanem ez jó :)
vasárnap, június 07, 2009
talán a telihold...
annyi minden történt ezen a héten, hogy csak kapkodom a fejem… el is fáradtam nagyon, lélekben és testben egyaránt…
most elkezdtem szépen sorjázni, mi is történt és hogyan, de aztán kitöröltem, mert nem ez a lényeg, az a lényeg, ami idebent történik, bennünk, bennem, a beszélgetések, amikor meglátja azt az arcomat is, ami nem is olyan szép, de mégis itt van, nem menekül, átölelt, odadőlhettem biztonságos mellkasára, mikor sírtam, még senki nem hagyta, hogy sírjak, olyan szeretettel ölelt, olyan megnyugtató érzés volt, vele minden olyan egyszerű és tiszta, csak én vagyok túl bonyolult, megijedtem magamtól, hogy eltaszítom a hülyeségemmel, és az a legszörnyűbb, amikor látom, pontosan látom, hogyan sétálok bele szép, nagy, cuppanós lépésekkel a hülyepicsa csapdába, és mégis belesétálok, aztán nézem, hogy mi van, és haragszom magamra, még nem tudja, hányszor kell engem megsímogatni azzal a szóval, hogy szeretlek, pedig tudom, látom, érzem, hogy ez az érzés egyszerűen és tisztán ott van benne, és nem érti, miért kérdem, én meg nem tudom jól elmondani, de talán majd elmúlik belőlem ez a valami, ami idebent olykor felnyöszörög, hogy simogass meg…
szükségem van a szavakra…
szombaton, amikor kártyát vetettem az egész családnak, az nagyon megrendített, tudom én pontosan, hogy mi ez, mégis szíven ütött, ismét, mennyire igaz, és azt látni a kártyában, mennyire egy erőtér a néhány ember együtt, nem tudom leírni, megrendítő, na, csak így lehet, és beszélgettünk Tündével, és annyira érzem őt, és segítenék nagyon, és hát persze, hogy nem lehet senkit megváltani, míg maga el nem érkezik az útnak arra a pontjára, ahol már látja a másik utat, és hogy megreikiztem Vivi szemét és percek alatt eltűnt a méhcsípés nyoma, fel voltam készülve arra, hogy javulni fog, de erre nem, aztán hogy a Kedves mondja, hogy én boszorkány vagyok, és olyan furcsa, különös lebegés, hogy talán jobbnak látnak, sokkal jobbnak, mint ami vagyok, úgy teszek, mintha jó lennék, holott dehogy, mert talán kell, hogy jónak lássam magam, jesszusom, ez nagyon durva így leírva, nem is tudom, érthető-e, leginkább csak annyi, hogy botladozó, eltévedt kisgyerek vagyok én, nem egy gyógyító vátesz, ugyan, honnan lenne nekem ennyi erőm, s akkor persze eszembe jut, amit Leó mondott, hogy jobb, ha hozzászokok, hogy nagyon sok erőm van, de mégsem tudok, itt a mai nap, sírtam is megint, itt állok az én kis életemben egy emberrel, akit mindennél jobban szeretek, és egy másikkal, aki másként szeretek mindennél jobban, és csak állok tehetetlenül csüngő kezekkel és azt érzem, belehalok, nem tudom, merre menjek, mit csináljak, hogyan is lenne jó, mert ha úgy teszek, ahogy nekem jó, akkor az micsoda önzés, és akkor persze megint előjön, hogy senki szeretetét nem veszthetem el, nem lehetek olyan, hogy ne szeressenek, de ha ütköznek az érdekek, akkor én csak állok bénultan és legszívesebben megszűnnék létezni…
talán a magány a szívbe van írva, és nem kitörölhető…
talán nekem nem szabad szeretnem…
talán a telihold…
és persze, ha lehiggadok, már józanodok, akkor azt mondom, hogy de hiszen rengeteg időnk van, semmi másunk nincs, csak időnk, hogy megoldjuk mindazt, amit feladatul kapunk, teljesen fölösleges pánikolni, mert ha nem ma, akkor majd holnap, ha nem holnap, akkor holnapután, és ha akkor sem, és semmikor sem, hát akkor azt kell elfogadni, mert az van megírva, el kell tudnom engedni, ami nem az enyém, mert hiába szorongatom, ha nem az, akkor sosem lesz az, és ha az, akkor akkor is az lesz, ha csak nyitott tenyerem tartom, hogy odaszálljon…
jól mondta Kata, nagy tanulás, nagy tanítás az is, ha megjön, akire vágysz…
édes istenem, adj erőt, hogy sikerüljön!
most elkezdtem szépen sorjázni, mi is történt és hogyan, de aztán kitöröltem, mert nem ez a lényeg, az a lényeg, ami idebent történik, bennünk, bennem, a beszélgetések, amikor meglátja azt az arcomat is, ami nem is olyan szép, de mégis itt van, nem menekül, átölelt, odadőlhettem biztonságos mellkasára, mikor sírtam, még senki nem hagyta, hogy sírjak, olyan szeretettel ölelt, olyan megnyugtató érzés volt, vele minden olyan egyszerű és tiszta, csak én vagyok túl bonyolult, megijedtem magamtól, hogy eltaszítom a hülyeségemmel, és az a legszörnyűbb, amikor látom, pontosan látom, hogyan sétálok bele szép, nagy, cuppanós lépésekkel a hülyepicsa csapdába, és mégis belesétálok, aztán nézem, hogy mi van, és haragszom magamra, még nem tudja, hányszor kell engem megsímogatni azzal a szóval, hogy szeretlek, pedig tudom, látom, érzem, hogy ez az érzés egyszerűen és tisztán ott van benne, és nem érti, miért kérdem, én meg nem tudom jól elmondani, de talán majd elmúlik belőlem ez a valami, ami idebent olykor felnyöszörög, hogy simogass meg…
szükségem van a szavakra…
szombaton, amikor kártyát vetettem az egész családnak, az nagyon megrendített, tudom én pontosan, hogy mi ez, mégis szíven ütött, ismét, mennyire igaz, és azt látni a kártyában, mennyire egy erőtér a néhány ember együtt, nem tudom leírni, megrendítő, na, csak így lehet, és beszélgettünk Tündével, és annyira érzem őt, és segítenék nagyon, és hát persze, hogy nem lehet senkit megváltani, míg maga el nem érkezik az útnak arra a pontjára, ahol már látja a másik utat, és hogy megreikiztem Vivi szemét és percek alatt eltűnt a méhcsípés nyoma, fel voltam készülve arra, hogy javulni fog, de erre nem, aztán hogy a Kedves mondja, hogy én boszorkány vagyok, és olyan furcsa, különös lebegés, hogy talán jobbnak látnak, sokkal jobbnak, mint ami vagyok, úgy teszek, mintha jó lennék, holott dehogy, mert talán kell, hogy jónak lássam magam, jesszusom, ez nagyon durva így leírva, nem is tudom, érthető-e, leginkább csak annyi, hogy botladozó, eltévedt kisgyerek vagyok én, nem egy gyógyító vátesz, ugyan, honnan lenne nekem ennyi erőm, s akkor persze eszembe jut, amit Leó mondott, hogy jobb, ha hozzászokok, hogy nagyon sok erőm van, de mégsem tudok, itt a mai nap, sírtam is megint, itt állok az én kis életemben egy emberrel, akit mindennél jobban szeretek, és egy másikkal, aki másként szeretek mindennél jobban, és csak állok tehetetlenül csüngő kezekkel és azt érzem, belehalok, nem tudom, merre menjek, mit csináljak, hogyan is lenne jó, mert ha úgy teszek, ahogy nekem jó, akkor az micsoda önzés, és akkor persze megint előjön, hogy senki szeretetét nem veszthetem el, nem lehetek olyan, hogy ne szeressenek, de ha ütköznek az érdekek, akkor én csak állok bénultan és legszívesebben megszűnnék létezni…
talán a magány a szívbe van írva, és nem kitörölhető…
talán nekem nem szabad szeretnem…
talán a telihold…
és persze, ha lehiggadok, már józanodok, akkor azt mondom, hogy de hiszen rengeteg időnk van, semmi másunk nincs, csak időnk, hogy megoldjuk mindazt, amit feladatul kapunk, teljesen fölösleges pánikolni, mert ha nem ma, akkor majd holnap, ha nem holnap, akkor holnapután, és ha akkor sem, és semmikor sem, hát akkor azt kell elfogadni, mert az van megírva, el kell tudnom engedni, ami nem az enyém, mert hiába szorongatom, ha nem az, akkor sosem lesz az, és ha az, akkor akkor is az lesz, ha csak nyitott tenyerem tartom, hogy odaszálljon…
jól mondta Kata, nagy tanulás, nagy tanítás az is, ha megjön, akire vágysz…
édes istenem, adj erőt, hogy sikerüljön!
péntek, június 05, 2009
ahol még sosem...
különös, hogy látod meg magad a másik tükrében…
azt hittem, van bennem bizalom
úgy éreztem
de ahogy történnek velünk a dolgok, ahogy felszínre buknak az újabb és újabb félelmek bennem, hirtelen megértem, hogy nem, nincs bennem bizalom, rég összetört, a cserepei között lépdelek…
és most nem tudom, hogy volt-e valaha egyáltalán, vagy az utóbbi évek törték össze…
meg kell tanulnom újra bízni…
meg kell tanulnom újra hinni…
és Ő tanít
és amikor ismét kiderül, hogy rémképektől félek, akkor persze szégyenkezem…
nem tudom, tudja-e, érzi-e, hogy nem Ő tehet a félelmekről, hogy ez nem Őróla szól, hanem arról, hogy még soha nem tapasztaltam meg azt, amit Vele…
olyan mélységeit nyitja meg a létnek, a szeretetnek, a szerelemnek, ahol még nem jártam sosem…
azt hittem, van bennem bizalom
úgy éreztem
de ahogy történnek velünk a dolgok, ahogy felszínre buknak az újabb és újabb félelmek bennem, hirtelen megértem, hogy nem, nincs bennem bizalom, rég összetört, a cserepei között lépdelek…
és most nem tudom, hogy volt-e valaha egyáltalán, vagy az utóbbi évek törték össze…
meg kell tanulnom újra bízni…
meg kell tanulnom újra hinni…
és Ő tanít
és amikor ismét kiderül, hogy rémképektől félek, akkor persze szégyenkezem…
nem tudom, tudja-e, érzi-e, hogy nem Ő tehet a félelmekről, hogy ez nem Őróla szól, hanem arról, hogy még soha nem tapasztaltam meg azt, amit Vele…
olyan mélységeit nyitja meg a létnek, a szeretetnek, a szerelemnek, ahol még nem jártam sosem…
csütörtök, június 04, 2009
szerda, június 03, 2009
pillanatok
micsoda nap! micsoda boldogság! :)
átalakult az életem… és ez boldoggá tesz!
messze nem ülök annyit a gép előtt, mint rég, és ez jó, ma reggel a bankban pont azon filóztam, hogy bármennyire nem szeretek ott, mégis, az élet ez, hogy jövünk, megyünk, beszélgetünk,ügyeket intézünk, nem pedig ülünk egy monitor előtt, virtuális térben bolyongva…
ma megint leszaladtunk a manóval a görzenálba, meg kellett csinálnom a harminc kört, és közben elmondtam vagy százszor: „édes istenem, nagyon szépen kérlek, vigyázz az én kedvesemre, ámen”, és elképzeltem őt aranygömbben, hogy megvédje mindentől, és az angyalokat is kértem, vigyázzanak rá, pedig csak annyi történt, hogy nem vette fel a telefont, aztán két óra múlva megint nem, és nem hívott vissza, és nem magam miatt, de valahogy összeszorult a gyomrom, jaj, nem történt-e valami baj vele, nem is tudom, mikor éreztem ilyet utoljára, hogy add istenem, kérlek add, hogy minden rendben legyen vele, az se baj, ha velem nem akar többé találkozni, csak add, hogy Ő jól legyen…
engem nem szerettek még így soha, ahogy Ő szeret…
este Sebi egyik kedvenc sorozata ment, és a fiam mégis azt akarta, hogy inkább olvassak fel neki, ezt is Tőle kaptam, pedig itt volt valahol mélyen, mégis Tőle, és amikor anyám is és a fiam osztályfőnöke is azt mondja, hogy a Sebi szelidült, akkor elönti szívemet a hála…
holnap megismeri anyámat, az az érzésem, hogy kedvelni fogják egymást, és amikor hazajöttem és szóba került, hogy holnap vacsora és jön a nagyi, akkor a fiam kérdezte, hogy és ő hol lesz?, mondtam: a folyosón fogsz üldögélni fiam, elvigyorodott és megöleltem… ja, és kétpofára zabálta a kolbászt, amit a Kedves küldött neki, úgy kellett kitépni a kezéből, hogy maradjon egy kicsike holnapra, pedig úgy reméltem, hogy nem fogja szeretni, mert akkor megettem volna én mindet, de hát így jártam, evvan :)
talán valamikor majd írni fogok újra, de ha nem, az se baj, hazafelé beszélgettünk az autóban a kártyáról, én azt nagyon szeretném csinálni, nagyon-nagyon, és tudom, érzem, hogy tud segíteni ebben, és úgy érzem, akar is, és ez olyan nagyon jó érzés, olyan együtt-levés, egy úton bandukolás, hogy neki is fontos, ami nekem, és úgy, ahogy nekem, és nem kérdőjelezi meg, és nem nevet ki…
nem tudom, mi volt, mert csak Ő van, nem tudok emlékezni senkire, mert csak ez az élet van Vele…
mindegy, hová megy, mindegy, mit csinál, bármi történjék is, ha nem lök el magától, mindig leszek Neki…
egymás szemébe néztünk, és végtelen mélység nyílt meg nekünk, ami csak a miénk…
egy test, egy lélek…
mi voltunk a mindenség abban a pillanatban…
akkor a másik szemébe nézni a legtisztább meztelenség, a legnagyobb önátadás, a legmélyebb bizalom…
nincsenek rá szavaim, csak az érzés van, ami megsemmisít…
már értem, miért nem lehet minden pillanat ilyen…
belehalnék…
átalakult az életem… és ez boldoggá tesz!
messze nem ülök annyit a gép előtt, mint rég, és ez jó, ma reggel a bankban pont azon filóztam, hogy bármennyire nem szeretek ott, mégis, az élet ez, hogy jövünk, megyünk, beszélgetünk,ügyeket intézünk, nem pedig ülünk egy monitor előtt, virtuális térben bolyongva…
ma megint leszaladtunk a manóval a görzenálba, meg kellett csinálnom a harminc kört, és közben elmondtam vagy százszor: „édes istenem, nagyon szépen kérlek, vigyázz az én kedvesemre, ámen”, és elképzeltem őt aranygömbben, hogy megvédje mindentől, és az angyalokat is kértem, vigyázzanak rá, pedig csak annyi történt, hogy nem vette fel a telefont, aztán két óra múlva megint nem, és nem hívott vissza, és nem magam miatt, de valahogy összeszorult a gyomrom, jaj, nem történt-e valami baj vele, nem is tudom, mikor éreztem ilyet utoljára, hogy add istenem, kérlek add, hogy minden rendben legyen vele, az se baj, ha velem nem akar többé találkozni, csak add, hogy Ő jól legyen…
engem nem szerettek még így soha, ahogy Ő szeret…
este Sebi egyik kedvenc sorozata ment, és a fiam mégis azt akarta, hogy inkább olvassak fel neki, ezt is Tőle kaptam, pedig itt volt valahol mélyen, mégis Tőle, és amikor anyám is és a fiam osztályfőnöke is azt mondja, hogy a Sebi szelidült, akkor elönti szívemet a hála…
holnap megismeri anyámat, az az érzésem, hogy kedvelni fogják egymást, és amikor hazajöttem és szóba került, hogy holnap vacsora és jön a nagyi, akkor a fiam kérdezte, hogy és ő hol lesz?, mondtam: a folyosón fogsz üldögélni fiam, elvigyorodott és megöleltem… ja, és kétpofára zabálta a kolbászt, amit a Kedves küldött neki, úgy kellett kitépni a kezéből, hogy maradjon egy kicsike holnapra, pedig úgy reméltem, hogy nem fogja szeretni, mert akkor megettem volna én mindet, de hát így jártam, evvan :)
talán valamikor majd írni fogok újra, de ha nem, az se baj, hazafelé beszélgettünk az autóban a kártyáról, én azt nagyon szeretném csinálni, nagyon-nagyon, és tudom, érzem, hogy tud segíteni ebben, és úgy érzem, akar is, és ez olyan nagyon jó érzés, olyan együtt-levés, egy úton bandukolás, hogy neki is fontos, ami nekem, és úgy, ahogy nekem, és nem kérdőjelezi meg, és nem nevet ki…
nem tudom, mi volt, mert csak Ő van, nem tudok emlékezni senkire, mert csak ez az élet van Vele…
mindegy, hová megy, mindegy, mit csinál, bármi történjék is, ha nem lök el magától, mindig leszek Neki…
egymás szemébe néztünk, és végtelen mélység nyílt meg nekünk, ami csak a miénk…
egy test, egy lélek…
mi voltunk a mindenség abban a pillanatban…
akkor a másik szemébe nézni a legtisztább meztelenség, a legnagyobb önátadás, a legmélyebb bizalom…
nincsenek rá szavaim, csak az érzés van, ami megsemmisít…
már értem, miért nem lehet minden pillanat ilyen…
belehalnék…
kedd, június 02, 2009
mese
Hatalmas szárnyuk alig fér el, hogy ilyen közel ültek. Vigyorog mindkettő, mint a tejbetök.
– Emlékszel ott a kifőzdénél? – kérdezi az egyik.
– Aha. Két asztal volt köztük csak. – felel a másik.
– És még csak egymásra se néztek! – a felhő megremeg, ahogy felnevetnek.
– Hát nem. Pedig…
– Na jó, de még kellett ez a néhány év.
– Igaz, kellett.
– És arra emlékszel, amikor elmentek egymás mellett a bevásárlóközpontban?
– Jaj, igen! Az nagyon vicces volt…
– Hallod! Nem volt könnyű meló!
– Nem…
– De végre sikerült!
– Ideje volt…
– Igen, pont itt volt az ideje.
– De tudod, amíg én ezt végigvezettem mindazon, amin kellett…
– Ne is mondd, az enyém majdnem eltévedt…
– Tényleg?
– Tényleg. Úgy kellett összetörnöm a szívét, hogy aztán lásson…
– Az enyém meg mindig le akart ragadni. Mindenféle népekre azt hitte, hogy őket keresi…
– Sokszor makacskodnak…
– Sokszor.
– Szóval, jó ez a szabad akarat, de azért elég nehézzé teszi…
– Bizony.
– Na, mindegy, fő, hogy sikerült!
– Hát igen. Nézz fel!
– Igen?
– Látod?
– Az Úr mosolyog!
– Igen!
– Akkor indulhatunk?
– Akkor indulhatunk.
Súlyos, nagy szárnyaik légörvényt kavarnak, ahogy elhagyják a felhőt…
A mozi előtti padon a nő a férfi vállára hajtja fejét. Kicsit fázik a hirtelen jött szélben…
– Emlékszel ott a kifőzdénél? – kérdezi az egyik.
– Aha. Két asztal volt köztük csak. – felel a másik.
– És még csak egymásra se néztek! – a felhő megremeg, ahogy felnevetnek.
– Hát nem. Pedig…
– Na jó, de még kellett ez a néhány év.
– Igaz, kellett.
– És arra emlékszel, amikor elmentek egymás mellett a bevásárlóközpontban?
– Jaj, igen! Az nagyon vicces volt…
– Hallod! Nem volt könnyű meló!
– Nem…
– De végre sikerült!
– Ideje volt…
– Igen, pont itt volt az ideje.
– De tudod, amíg én ezt végigvezettem mindazon, amin kellett…
– Ne is mondd, az enyém majdnem eltévedt…
– Tényleg?
– Tényleg. Úgy kellett összetörnöm a szívét, hogy aztán lásson…
– Az enyém meg mindig le akart ragadni. Mindenféle népekre azt hitte, hogy őket keresi…
– Sokszor makacskodnak…
– Sokszor.
– Szóval, jó ez a szabad akarat, de azért elég nehézzé teszi…
– Bizony.
– Na, mindegy, fő, hogy sikerült!
– Hát igen. Nézz fel!
– Igen?
– Látod?
– Az Úr mosolyog!
– Igen!
– Akkor indulhatunk?
– Akkor indulhatunk.
Súlyos, nagy szárnyaik légörvényt kavarnak, ahogy elhagyják a felhőt…
A mozi előtti padon a nő a férfi vállára hajtja fejét. Kicsit fázik a hirtelen jött szélben…
:)))
hangja, nevetése, illata, keze, bőre, mindene…
este meglepett, telefon, és egyszercsak itt volt, itt volt nálam!, elmondhatatlan öröm, érinteni, hozzábújni, érezni…
a legnagyobb boldogság örömet okozni neki!
este meglepett, telefon, és egyszercsak itt volt, itt volt nálam!, elmondhatatlan öröm, érinteni, hozzábújni, érezni…
a legnagyobb boldogság örömet okozni neki!
hétfő, június 01, 2009
ma...
hiányzik
nagyon hiányzik
nem, amire most gondolsz, hogy annyira, az meg sem közelíti, mert azt te el sem tudod képzelni…
így estefelé azt mondom, hogy valamennyire sikerült megközelítenem az ideálist, bár még messze vagyok tőle, de mégis, talán…
megcsináltuk a leckét, akkor, amikor mondtam, kicsit próbálkozott a Sebi, hogy ezt vagy azt inkább később, de mondtam, hogy nem, és meglepetésemre, nem forszírozta tovább, aminek nagyon örültem
aztán elmentünk moziba, az jó volt, tetszett a film (megint 17), utána kezdődött egy kis nyüglődés, hogy merre tovább, mert a görzenál nincs nyitva, pedig az már rám is nagyon rámférne, mielőtt eltésztásodom, végül felmentünk a várba, hogy megnézzük a replika boltot, de zárva volt, és hiába, hogy emiatt alig 15 percet sétáltunk, én nagyon bírtam, aztán el tudtam csalni a ligetbe, és az andrássyn ért a meglepetés, hogy nemzeti vágta van, nosza, akkor nézzünk körül, de egészen közel nem mehettünk, az túl hangos volt neki, a szélén bóklásztunk kicsit, meg vettünk neki egy szép nagy fakardot, és vettem még valamit, de az meglepi a Kedvesnek, viszont itt elkövettem egy taktikai hibát, de nem baj, mert legalább már rájöttem, és legközelebb nem fogom elkövetni, úgyhogy ha lassan is, de fejlődök :)
menet közben felhívtam a Kedvest, hogy lesz-e ideje és kedve megnézni velem a héten vagy a jövő héten a lakást, amit kinéztem, és lesz, ennek nagyon örültem, a részleteket majd még megbeszéljük, aztán a fiam kérdezte, miért akarom megmutatni Neki a lakást, mondtam, hogy azért, mert jó lenne tudni, hogy tetszik-e Neki, hiszen hozzánk költözne majd, és a fiam erre nem szólt semmit, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb, aminek egyrészt nagyon örültem, másrészt persze, biztos lesznek itt még játszmák, de olyan nagy baj biztosan nincs, mert ismerem a Sebit, azonnal kézzel-lábbal és hisztivel tiltakozna, ha komoly gond lenne…
hát így valahogy
elbúcsúztam a NolBlogtól, aranyosakat írtak hozzám, de már oda nem szeretnék, jó ez így
most úgy érzem, hogy a net, és ez a napló is, csak a segítség, hogy közelebb legyek Hozzá, hogy többet tudjunk kapcsolatban lenni addig, míg egészen együtt nem leszünk…
utóirat: Erik szemében az alkohol egy dolog, amit meg én éreztem, egy másik és a kettő nem zárja ki egymást :)))
utóirat2: TAM-TAM :)))))
nagyon hiányzik
nem, amire most gondolsz, hogy annyira, az meg sem közelíti, mert azt te el sem tudod képzelni…
így estefelé azt mondom, hogy valamennyire sikerült megközelítenem az ideálist, bár még messze vagyok tőle, de mégis, talán…
megcsináltuk a leckét, akkor, amikor mondtam, kicsit próbálkozott a Sebi, hogy ezt vagy azt inkább később, de mondtam, hogy nem, és meglepetésemre, nem forszírozta tovább, aminek nagyon örültem
aztán elmentünk moziba, az jó volt, tetszett a film (megint 17), utána kezdődött egy kis nyüglődés, hogy merre tovább, mert a görzenál nincs nyitva, pedig az már rám is nagyon rámférne, mielőtt eltésztásodom, végül felmentünk a várba, hogy megnézzük a replika boltot, de zárva volt, és hiába, hogy emiatt alig 15 percet sétáltunk, én nagyon bírtam, aztán el tudtam csalni a ligetbe, és az andrássyn ért a meglepetés, hogy nemzeti vágta van, nosza, akkor nézzünk körül, de egészen közel nem mehettünk, az túl hangos volt neki, a szélén bóklásztunk kicsit, meg vettünk neki egy szép nagy fakardot, és vettem még valamit, de az meglepi a Kedvesnek, viszont itt elkövettem egy taktikai hibát, de nem baj, mert legalább már rájöttem, és legközelebb nem fogom elkövetni, úgyhogy ha lassan is, de fejlődök :)
menet közben felhívtam a Kedvest, hogy lesz-e ideje és kedve megnézni velem a héten vagy a jövő héten a lakást, amit kinéztem, és lesz, ennek nagyon örültem, a részleteket majd még megbeszéljük, aztán a fiam kérdezte, miért akarom megmutatni Neki a lakást, mondtam, hogy azért, mert jó lenne tudni, hogy tetszik-e Neki, hiszen hozzánk költözne majd, és a fiam erre nem szólt semmit, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb, aminek egyrészt nagyon örültem, másrészt persze, biztos lesznek itt még játszmák, de olyan nagy baj biztosan nincs, mert ismerem a Sebit, azonnal kézzel-lábbal és hisztivel tiltakozna, ha komoly gond lenne…
hát így valahogy
elbúcsúztam a NolBlogtól, aranyosakat írtak hozzám, de már oda nem szeretnék, jó ez így
most úgy érzem, hogy a net, és ez a napló is, csak a segítség, hogy közelebb legyek Hozzá, hogy többet tudjunk kapcsolatban lenni addig, míg egészen együtt nem leszünk…
utóirat: Erik szemében az alkohol egy dolog, amit meg én éreztem, egy másik és a kettő nem zárja ki egymást :)))
utóirat2: TAM-TAM :)))))
miénk
tegnape este úgy röhögtem, hogy majd leestem a székről, a könnyem csorgott, ez Vele nagyon megy, TAM-TAM, Vele minden könnyen megy, TAM-TAM, titkos szavaink vannak, saját szótárunk, zenéket kapok minden reggel, szeretem őket, gondol rám, gondolok rá, együtt vagyunk akkoris, amikor éppen fizikailag nem, elképesztő érzés, egy nagy áramlás vagyunk mi ketten, sose még ilyet, egy nagy burokban, ami a miénk, és ez a MI mindent meg tud oldani, hullámokon lovaglunk, alattunk a tiszta tenger, fölöttünk a ragyogó ég…
és ha mindehhez hozzávesszük, hogy ma már úgy tudtam ezt a napot megszervezni a fiammal, hogy minden benne lesz, aminek benne kell lennie, közte a tanulás is, és nem este, hanem mielőtt útra kelnénk, és a Sebi még csak nem is tiltakozott, korlátok között szabadon, amit Neki köszönhetek, akkor nem is tudom, kell-e még mondanom bármit is… ez az új dimenzió a fiammal, amit Tőle kaptam, nagyon fontos nekem, legalább annyira, mint a többi, persze nem lesz sétagalopp, naná, hogy ez a gyerek próbálgatja majd kitágítani újra, de nem fogom hagyni, ebben az a nagyon különös, hogy itt volt ez bennem valahol, azt hiszem, igazából tudtam én ezt, hogy így kellene, de nem volt erőm, túl sokat vett el tőlem a rossz, a magány, a félelem, Sebi apja is ezt szerette volna, úgy érzem, de nem tudta elérni, nem voltak meg hozzá az eszközei, és nem tudom, min múlik, nem tudom, miért, talán csak azért, mert a Kedvesnél van a kulcs énhozzám, mellette vagyok NŐ, mert Ő FÉRFI, erősebb nálam, senki nem volt erősebb nálam, vagy senki nem tudott meglágyítani, nem tudom, de valahogy így, kicsit zavaros talán ez, ahogy leírom, de én értem, érzem…
láttam kisebbik fia arcán a pillanat döbbenetét, amikor kiszálltam hozzá, hogy bemutatkozzunk, egy másodperc csak, az elbizonytalanodás, hogy akkor ez itt vele szemben kicsoda, tétova kézfogás, aztán, amikor puszit adtam neki, akkor mintha valami felengedett volna, ahogy Vivient meg tudtam szólítani, mert már az első pillanatban összekapcsolódott a tekintetünk, két nő érzékenysége találkozott, úgy éreztem, hogy Eriket nem, először is, mert fiú-férfi, a kamaszkor végén, a felnőttkor elején, még a határon, érzékeny terület, érzékeny pillanat, nem szólíthatom meg, majd ha megszólít, egy olyan helyzetben, akkor tudni fogom, mi a válasz, különös, hogy éreztem azt a zavart is, amit egy fiú az apjával kapcsolatban érezhet, amikor szembesül azzal, hogy az apja is férfi, annak legkonkrétabb értelmében, nemcsak apa… férfiak egymás közt…
elképesztő, milyen kevés kell ahhoz, csak egy érintése is elég, hogy a gyengéd hozzábújást kinyíló virággá varázsolja, tomboló vulkánná, amelyre csak Ő a gyógyír, amelyet csak Ő tud megnyugtatni… minden érintése varázslat, minden mozdulatomra úgy felel, mintha nem is két test lennénk, csak egy… igen, úgy játszik rajtam, mintha hangszeren, és én boldogan vagyok keze alatt az a hangszer!
táguló körökben, szédítő spirálban megyünk egyre feljebb és feljebb…
elérjük az ég kékjének magasát…
elérjük a felhők szélét, és még följebb és még följebb…
miénk az egész, gyönyörűséges világ…
és ha mindehhez hozzávesszük, hogy ma már úgy tudtam ezt a napot megszervezni a fiammal, hogy minden benne lesz, aminek benne kell lennie, közte a tanulás is, és nem este, hanem mielőtt útra kelnénk, és a Sebi még csak nem is tiltakozott, korlátok között szabadon, amit Neki köszönhetek, akkor nem is tudom, kell-e még mondanom bármit is… ez az új dimenzió a fiammal, amit Tőle kaptam, nagyon fontos nekem, legalább annyira, mint a többi, persze nem lesz sétagalopp, naná, hogy ez a gyerek próbálgatja majd kitágítani újra, de nem fogom hagyni, ebben az a nagyon különös, hogy itt volt ez bennem valahol, azt hiszem, igazából tudtam én ezt, hogy így kellene, de nem volt erőm, túl sokat vett el tőlem a rossz, a magány, a félelem, Sebi apja is ezt szerette volna, úgy érzem, de nem tudta elérni, nem voltak meg hozzá az eszközei, és nem tudom, min múlik, nem tudom, miért, talán csak azért, mert a Kedvesnél van a kulcs énhozzám, mellette vagyok NŐ, mert Ő FÉRFI, erősebb nálam, senki nem volt erősebb nálam, vagy senki nem tudott meglágyítani, nem tudom, de valahogy így, kicsit zavaros talán ez, ahogy leírom, de én értem, érzem…
láttam kisebbik fia arcán a pillanat döbbenetét, amikor kiszálltam hozzá, hogy bemutatkozzunk, egy másodperc csak, az elbizonytalanodás, hogy akkor ez itt vele szemben kicsoda, tétova kézfogás, aztán, amikor puszit adtam neki, akkor mintha valami felengedett volna, ahogy Vivient meg tudtam szólítani, mert már az első pillanatban összekapcsolódott a tekintetünk, két nő érzékenysége találkozott, úgy éreztem, hogy Eriket nem, először is, mert fiú-férfi, a kamaszkor végén, a felnőttkor elején, még a határon, érzékeny terület, érzékeny pillanat, nem szólíthatom meg, majd ha megszólít, egy olyan helyzetben, akkor tudni fogom, mi a válasz, különös, hogy éreztem azt a zavart is, amit egy fiú az apjával kapcsolatban érezhet, amikor szembesül azzal, hogy az apja is férfi, annak legkonkrétabb értelmében, nemcsak apa… férfiak egymás közt…
elképesztő, milyen kevés kell ahhoz, csak egy érintése is elég, hogy a gyengéd hozzábújást kinyíló virággá varázsolja, tomboló vulkánná, amelyre csak Ő a gyógyír, amelyet csak Ő tud megnyugtatni… minden érintése varázslat, minden mozdulatomra úgy felel, mintha nem is két test lennénk, csak egy… igen, úgy játszik rajtam, mintha hangszeren, és én boldogan vagyok keze alatt az a hangszer!
táguló körökben, szédítő spirálban megyünk egyre feljebb és feljebb…
elérjük az ég kékjének magasát…
elérjük a felhők szélét, és még följebb és még följebb…
miénk az egész, gyönyörűséges világ…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
