pillanatok

micsoda nap! micsoda boldogság! :)

átalakult az életem… és ez boldoggá tesz!

messze nem ülök annyit a gép előtt, mint rég, és ez jó, ma reggel a bankban pont azon filóztam, hogy bármennyire nem szeretek ott, mégis, az élet ez, hogy jövünk, megyünk, beszélgetünk,ügyeket intézünk, nem pedig ülünk egy monitor előtt, virtuális térben bolyongva…

ma megint leszaladtunk a manóval a görzenálba, meg kellett csinálnom a harminc kört, és közben elmondtam vagy százszor: „édes istenem, nagyon szépen kérlek, vigyázz az én kedvesemre, ámen”, és elképzeltem őt aranygömbben, hogy megvédje mindentől, és az angyalokat is kértem, vigyázzanak rá, pedig csak annyi történt, hogy nem vette fel a telefont, aztán két óra múlva megint nem, és nem hívott vissza, és nem magam miatt, de valahogy összeszorult a gyomrom, jaj, nem történt-e valami baj vele, nem is tudom, mikor éreztem ilyet utoljára, hogy add istenem, kérlek add, hogy minden rendben legyen vele, az se baj, ha velem nem akar többé találkozni, csak add, hogy Ő jól legyen…

engem nem szerettek még így soha, ahogy Ő szeret…

este Sebi egyik kedvenc sorozata ment, és a fiam mégis azt akarta, hogy inkább olvassak fel neki, ezt is Tőle kaptam, pedig itt volt valahol mélyen, mégis Tőle, és amikor anyám is és a fiam osztályfőnöke is azt mondja, hogy a Sebi szelidült, akkor elönti szívemet a hála…

holnap megismeri anyámat, az az érzésem, hogy kedvelni fogják egymást, és amikor hazajöttem és szóba került, hogy holnap vacsora és jön a nagyi, akkor a fiam kérdezte, hogy és ő hol lesz?, mondtam: a folyosón fogsz üldögélni fiam, elvigyorodott és megöleltem… ja, és kétpofára zabálta a kolbászt, amit a Kedves küldött neki, úgy kellett kitépni a kezéből, hogy maradjon egy kicsike holnapra, pedig úgy reméltem, hogy nem fogja szeretni, mert akkor megettem volna én mindet, de hát így jártam, evvan :)

talán valamikor majd írni fogok újra, de ha nem, az se baj, hazafelé beszélgettünk az autóban a kártyáról, én azt nagyon szeretném csinálni, nagyon-nagyon, és tudom, érzem, hogy tud segíteni ebben, és úgy érzem, akar is, és ez olyan nagyon jó érzés, olyan együtt-levés, egy úton bandukolás, hogy neki is fontos, ami nekem, és úgy, ahogy nekem, és nem kérdőjelezi meg, és nem nevet ki…

nem tudom, mi volt, mert csak Ő van, nem tudok emlékezni senkire, mert csak ez az élet van Vele…

mindegy, hová megy, mindegy, mit csinál, bármi történjék is, ha nem lök el magától, mindig leszek Neki…

egymás szemébe néztünk, és végtelen mélység nyílt meg nekünk, ami csak a miénk…

egy test, egy lélek…

mi voltunk a mindenség abban a pillanatban…

akkor a másik szemébe nézni a legtisztább meztelenség, a legnagyobb önátadás, a legmélyebb bizalom…

nincsenek rá szavaim, csak az érzés van, ami megsemmisít…

már értem, miért nem lehet minden pillanat ilyen…

belehalnék…