talán a telihold...

annyi minden történt ezen a héten, hogy csak kapkodom a fejem… el is fáradtam nagyon, lélekben és testben egyaránt…

most elkezdtem szépen sorjázni, mi is történt és hogyan, de aztán kitöröltem, mert nem ez a lényeg, az a lényeg, ami idebent történik, bennünk, bennem, a beszélgetések, amikor meglátja azt az arcomat is, ami nem is olyan szép, de mégis itt van, nem menekül, átölelt, odadőlhettem biztonságos mellkasára, mikor sírtam, még senki nem hagyta, hogy sírjak, olyan szeretettel ölelt, olyan megnyugtató érzés volt, vele minden olyan egyszerű és tiszta, csak én vagyok túl bonyolult, megijedtem magamtól, hogy eltaszítom a hülyeségemmel, és az a legszörnyűbb, amikor látom, pontosan látom, hogyan sétálok bele szép, nagy, cuppanós lépésekkel a hülyepicsa csapdába, és mégis belesétálok, aztán nézem, hogy mi van, és haragszom magamra, még nem tudja, hányszor kell engem megsímogatni azzal a szóval, hogy szeretlek, pedig tudom, látom, érzem, hogy ez az érzés egyszerűen és tisztán ott van benne, és nem érti, miért kérdem, én meg nem tudom jól elmondani, de talán majd elmúlik belőlem ez a valami, ami idebent olykor felnyöszörög, hogy simogass meg…

szükségem van a szavakra…

szombaton, amikor kártyát vetettem az egész családnak, az nagyon megrendített, tudom én pontosan, hogy mi ez, mégis szíven ütött, ismét, mennyire igaz, és azt látni a kártyában, mennyire egy erőtér a néhány ember együtt, nem tudom leírni, megrendítő, na, csak így lehet, és beszélgettünk Tündével, és annyira érzem őt, és segítenék nagyon, és hát persze, hogy nem lehet senkit megváltani, míg maga el nem érkezik az útnak arra a pontjára, ahol már látja a másik utat, és hogy megreikiztem Vivi szemét és percek alatt eltűnt a méhcsípés nyoma, fel voltam készülve arra, hogy javulni fog, de erre nem, aztán hogy a Kedves mondja, hogy én boszorkány vagyok, és olyan furcsa, különös lebegés, hogy talán jobbnak látnak, sokkal jobbnak, mint ami vagyok, úgy teszek, mintha jó lennék, holott dehogy, mert talán kell, hogy jónak lássam magam, jesszusom, ez nagyon durva így leírva, nem is tudom, érthető-e, leginkább csak annyi, hogy botladozó, eltévedt kisgyerek vagyok én, nem egy gyógyító vátesz, ugyan, honnan lenne nekem ennyi erőm, s akkor persze eszembe jut, amit Leó mondott, hogy jobb, ha hozzászokok, hogy nagyon sok erőm van, de mégsem tudok, itt a mai nap, sírtam is megint, itt állok az én kis életemben egy emberrel, akit mindennél jobban szeretek, és egy másikkal, aki másként szeretek mindennél jobban, és csak állok tehetetlenül csüngő kezekkel és azt érzem, belehalok, nem tudom, merre menjek, mit csináljak, hogyan is lenne jó, mert ha úgy teszek, ahogy nekem jó, akkor az micsoda önzés, és akkor persze megint előjön, hogy senki szeretetét nem veszthetem el, nem lehetek olyan, hogy ne szeressenek, de ha ütköznek az érdekek, akkor én csak állok bénultan és legszívesebben megszűnnék létezni…

talán a magány a szívbe van írva, és nem kitörölhető…

talán nekem nem szabad szeretnem…

talán a telihold…

és persze, ha lehiggadok, már józanodok, akkor azt mondom, hogy de hiszen rengeteg időnk van, semmi másunk nincs, csak időnk, hogy megoldjuk mindazt, amit feladatul kapunk, teljesen fölösleges pánikolni, mert ha nem ma, akkor majd holnap, ha nem holnap, akkor holnapután, és ha akkor sem, és semmikor sem, hát akkor azt kell elfogadni, mert az van megírva, el kell tudnom engedni, ami nem az enyém, mert hiába szorongatom, ha nem az, akkor sosem lesz az, és ha az, akkor akkor is az lesz, ha csak nyitott tenyerem tartom, hogy odaszálljon…

jól mondta Kata, nagy tanulás, nagy tanítás az is, ha megjön, akire vágysz…

édes istenem, adj erőt, hogy sikerüljön!