miénk

tegnape este úgy röhögtem, hogy majd leestem a székről, a könnyem csorgott, ez Vele nagyon megy, TAM-TAM, Vele minden könnyen megy, TAM-TAM, titkos szavaink vannak, saját szótárunk, zenéket kapok minden reggel, szeretem őket, gondol rám, gondolok rá, együtt vagyunk akkoris, amikor éppen fizikailag nem, elképesztő érzés, egy nagy áramlás vagyunk mi ketten, sose még ilyet, egy nagy burokban, ami a miénk, és ez a MI mindent meg tud oldani, hullámokon lovaglunk, alattunk a tiszta tenger, fölöttünk a ragyogó ég…

és ha mindehhez hozzávesszük, hogy ma már úgy tudtam ezt a napot megszervezni a fiammal, hogy minden benne lesz, aminek benne kell lennie, közte a tanulás is, és nem este, hanem mielőtt útra kelnénk, és a Sebi még csak nem is tiltakozott, korlátok között szabadon, amit Neki köszönhetek, akkor nem is tudom, kell-e még mondanom bármit is… ez az új dimenzió a fiammal, amit Tőle kaptam, nagyon fontos nekem, legalább annyira, mint a többi, persze nem lesz sétagalopp, naná, hogy ez a gyerek próbálgatja majd kitágítani újra, de nem fogom hagyni, ebben az a nagyon különös, hogy itt volt ez bennem valahol, azt hiszem, igazából tudtam én ezt, hogy így kellene, de nem volt erőm, túl sokat vett el tőlem a rossz, a magány, a félelem, Sebi apja is ezt szerette volna, úgy érzem, de nem tudta elérni, nem voltak meg hozzá az eszközei, és nem tudom, min múlik, nem tudom, miért, talán csak azért, mert a Kedvesnél van a kulcs énhozzám, mellette vagyok NŐ, mert Ő FÉRFI, erősebb nálam, senki nem volt erősebb nálam, vagy senki nem tudott meglágyítani, nem tudom, de valahogy így, kicsit zavaros talán ez, ahogy leírom, de én értem, érzem…

láttam kisebbik fia arcán a pillanat döbbenetét, amikor kiszálltam hozzá, hogy bemutatkozzunk, egy másodperc csak, az elbizonytalanodás, hogy akkor ez itt vele szemben kicsoda, tétova kézfogás, aztán, amikor puszit adtam neki, akkor mintha valami felengedett volna, ahogy Vivient meg tudtam szólítani, mert már az első pillanatban összekapcsolódott a tekintetünk, két nő érzékenysége találkozott, úgy éreztem, hogy Eriket nem, először is, mert fiú-férfi, a kamaszkor végén, a felnőttkor elején, még a határon, érzékeny terület, érzékeny pillanat, nem szólíthatom meg, majd ha megszólít, egy olyan helyzetben, akkor tudni fogom, mi a válasz, különös, hogy éreztem azt a zavart is, amit egy fiú az apjával kapcsolatban érezhet, amikor szembesül azzal, hogy az apja is férfi, annak legkonkrétabb értelmében, nemcsak apa… férfiak egymás közt…

elképesztő, milyen kevés kell ahhoz, csak egy érintése is elég, hogy a gyengéd hozzábújást kinyíló virággá varázsolja, tomboló vulkánná, amelyre csak Ő a gyógyír, amelyet csak Ő tud megnyugtatni… minden érintése varázslat, minden mozdulatomra úgy felel, mintha nem is két test lennénk, csak egy… igen, úgy játszik rajtam, mintha hangszeren, és én boldogan vagyok keze alatt az a hangszer!

táguló körökben, szédítő spirálban megyünk egyre feljebb és feljebb…

elérjük az ég kékjének magasát…

elérjük a felhők szélét, és még följebb és még följebb…

miénk az egész, gyönyörűséges világ…