mese

Hatalmas szárnyuk alig fér el, hogy ilyen közel ültek. Vigyorog mindkettő, mint a tejbetök.
– Emlékszel ott a kifőzdénél? – kérdezi az egyik.
– Aha. Két asztal volt köztük csak. – felel a másik.
– És még csak egymásra se néztek! – a felhő megremeg, ahogy felnevetnek.
– Hát nem. Pedig…
– Na jó, de még kellett ez a néhány év.
– Igaz, kellett.
– És arra emlékszel, amikor elmentek egymás mellett a bevásárlóközpontban?
– Jaj, igen! Az nagyon vicces volt…
– Hallod! Nem volt könnyű meló!
– Nem…
– De végre sikerült!
– Ideje volt…
– Igen, pont itt volt az ideje.
– De tudod, amíg én ezt végigvezettem mindazon, amin kellett…
– Ne is mondd, az enyém majdnem eltévedt…
– Tényleg?
– Tényleg. Úgy kellett összetörnöm a szívét, hogy aztán lásson…
– Az enyém meg mindig le akart ragadni. Mindenféle népekre azt hitte, hogy őket keresi…
– Sokszor makacskodnak…
– Sokszor.
– Szóval, jó ez a szabad akarat, de azért elég nehézzé teszi…
– Bizony.
– Na, mindegy, fő, hogy sikerült!
– Hát igen. Nézz fel!
– Igen?
– Látod?
– Az Úr mosolyog!
– Igen!
– Akkor indulhatunk?
– Akkor indulhatunk.
Súlyos, nagy szárnyaik légörvényt kavarnak, ahogy elhagyják a felhőt…
A mozi előtti padon a nő a férfi vállára hajtja fejét. Kicsit fázik a hirtelen jött szélben…