Vele

itt ülök a papír fölött, nem, a monitor előtt egy ideje, és nagyon szeretném megfogalmazni, de nagyon nehéz…

amikor a mamájával megöleltük egymást, fogtam a kezét, és nem tudtam elengedni, úgy maradtunk, kéz a kézben kicsit… olyan sok szeretet van benne…

amikor megéreztem a hugát, hogy mondanom kellene neki annyi mindent, ha ad rá majd lehetőséget, és hogy meg kellene hallgatnom őt, ha ki tudna nyílni…

vivien rebbenékeny, tiszta szeme… az a lány nagyon tiszta, szépséges titok… az egyik legtisztább lélek, akivel eddig találkoztam…

hogy elvitt engem hozzájuk…

hogy ez nekem milyen sokat jelent…

hogy tudom, Ő az én emberem…

hogy tegnap, amikor a fiammal voltunk, mennyit segített az, amilyen volt, ahogyan ott volt… ez nem elmondható… képessége arra, hogy a hangulatot, az érzést észrevétlen átfordítsa, ne engedje belesüllyedni a rosszba… ezért csodálom!

ma, amikor mentünk a mamájához, megéreztem-megláttam fölöttünk az angyalt, a mi angyalunkat, hatalmas fehér szárnyai fölöttünk, éreztem az örömét, éreztem, hogy vigyáz ránk, hogy ez, ami történik, az, aminek történnie kell velünk…

Ő a férfi, Ő az a férfi, aki valóban FÉRFI, nem pasi, nem hímnemű, Ő az, aki a kvintesszenciája mindannak, amit ez a szó, hogy férfi, jelent…

érzem, hogy mellette azon az úton tudok menni, amelyiken mennem kell, az tudok lenni, aki valóban vagyok…

minden, amit együtt teszünk, öröm, minden együtt felfedezett pillanat ajándék…

a szó, hogy „szeretlek”, nem mondja el azt, amit érzek

már írtam: teljesség…

igen, ez a teljesség… Vele…