nem tudom

nem tudom, erről most hogyan…
ha felbomlik a világ szövedéke, azé, amit addig annak hittél, akkor hirtelen nagyon bizonytalan, félelmes érzés, merre tovább…
megvan-e bennem a képesség a változásra?
van, persze, hogy van, most, hogy kibillentett a holtpontról…
de merre?
a beszélgetés volt talán túl hosszú, talán túl sok egyszerre, amit mondott…
milyen tükröt tart ez elém?
kérdeztem, és rábíztam magam a válaszra
azt éreztem, nem vagyok egyedül, és akkor menni fog, hogy évezredek óta végre először nem vagyok egyedül…
a gondolat, hogy lehetett volna másként, halálra rémít, jegesen fojtogat…
újra meg kell találnom a középpontomat, azt a bizonyosságot ott bent, ami minden változásban is megnyugatóan tudatja velem: létezem, és ez jó…
olyan apróra zsugorodtam, alig láttam magam, és éreztem, ahogy a gyerek átveszi a hatalmat a nő fölött, a felnőtt ember fölött, a vonyítva síró kiskölyök, maszatos arcán öklömnyi könnyek…
milyen hülyeség…
de miért?
mi az, amitől ennyire csupasz béka lettem ismét?
a délután boldog nyugalmát éjszakára felváltotta a félelem
de miért?
hol volt az a pont, amikor a meghitt beszélgetésben a felnőtt összetört?
kérdés, felelet, kérdés, felelet, és egyszercsak a pillanat, ezt meg kell magyarázni, mert amit teszek, az nem jó…
és ha nem jó, amit teszek, akkor én sem vagyok jó…
nagyon rég nem volt ilyen érzésem, pedig valamikor rendszeresen meglátogatott…
talán csak azért, mert olyan nagyon mélyen itt bent, olyan nagyon mélyen, ahol még senki…
addig könnyű, amíg nincs mit féltened…