félve

úgy tűnik most, hogy holnap találkozik az a két ember, aki a világon a legfontosabb nekem

a fiam és a férfi, akit szeretek

és most szorongok…

különös, nem attól szorongok, hogy a Kedves nem lesz szimpatikus a fiamnak, vagy fordítva…

attól szorongok, hogy ez így túl sok lesz a Kedvesnek…

attól félek, hogy besokall és hátraarcot csinál…

nem benne nem bízom, attól félek, hogy én vagyok túl sok…

nem akartam rárontani, csak ma délután a fiam egyszercsak kibökte, hogy szeretné megismerni, még ma, a görzenálban találkozzunk, hívjam fel, én pedig gondolkodás nélkül felhívtam, késleltetés nélkül, holott lehet, hogy előbb talán…, nem tudom…, a fiam tudja már egy ideje, hogy Ő van, azt is, hogy szeretem, és azt is, hogy szeretném, ha megismernék egymást…, nem is tudom, miről beszélgettünk, talán azt meséltem, hogy a Kedves kölcsönkapott a nagyobbik fiától egy görkorit, de pechjére agresszív-korit, ami nem a legjobb kezdésnek, nem tudom, de egyszercsak kibökte az én fiam, hogy szeretné megismerni, és ennek úgy örült a szívem, ez a legjobb pillanat, amikor ő mondja és nem az van, hogy na, gyere, mert…, ja, az is lehet, hogy azt meséltem, hogy a Kedves ismeri a need for speed játékot (az a fiam egyik kedvence), talán ez keltette fel annyira az érdeklődését, hogy legyőzze a szorongását, nem tudom, de hát ez lett, hogy felhívtam és megbeszéltük holnapra a görzenálba…

úgy szeretem, ahogy a fiairól beszél!

vasárnap reggel kinyitottam a szemem, ott ült az egyik székben, kávét ivott, itt van a kép a szememben, le se kell húnynom, hogy lássam, még fel se ébredtem és kezembe nyomta az én kávémat, hogy fér ennyi szeretet és törődés egy emberbe? és miért félek én annyira, hogy elrontom?, hogy túl sok leszek neki?, hogy ez a tűz előbb-utóbb égetni fogja, nem melegíteni?

beszélgettünk az együttélésről, tudom, hogy ő szeret ott kint, én meg itt a városban, és bár mondta, hogy bejönne velem, de nem akarom, hogy olyat tegyen, ami neki nem jó, nem akarom, hogy úgy kelljen élnie, ahogy nem igazán akar, azt szeretném, ha minden lépés, minden pillanat boldogság lenne, nem áldozat…

ha a fiam életének mostani berendezése nem kötne ide, röpülnék ki hozzá, ha akarná, csak egy szavába kerülne, én, a megrögzött városlakó – de nem bolygathatom meg a fiamat, és nem is akarom

senkitől nem akarok áldozatot, inkább talán szakadnék én ketté…

hogy miért bőgök most?

talán tényleg csak azért, mert beteg leszek, nem is leszek, már vagyok, fáj a fülem is már, bevettem gyógyszert, de nem tudom, segít-e, azért nem mentem le a görzenálba, mert éreztem, hogy most csak rosszabbodna a dolog, van, amikor az edzés kihajtja belőled a betegséget, kiizzasztja, de van, amikor még jobban belenyom, most szerintem ez az utóbbi…

és ha túl sok lesz neki ennyi szerelem? és ha nincs is szüksége arra, hogy ennyire szeressék?

egyik részem azt mondja, állj meg, nézz körül, hallgasd a csendet, várj türelemmel…
másik részem rohanna hozzá, mert elveszett nélküle...

minden este hozzábújva elaludni…

ez az álmom…

de ez titok, ne mondjátok meg neki…

még ne…